A kicsi Zsófia csendesen figyelte, hogy apja, László, hogyan vezeti be az idős hölgyet a kis szobájukba. Az asszony alacsony volt és ráncos arcú.
Igen, anya, itt nincs annyi hely, mint nálad, de jobb körülmények vannak: központi fűtés, csapvíz, meleg fürdőszoba. Ha eladjuk a házadat és nagyobb lakást veszünk, akkor saját szobád lesz.
Ó, miért ilyen kicsi ez az ágy? kérdezte az öregasszony lágy, de határozott hangon. Még én sem férek el benne
Az Zsófié, az unokádé. Ne aggódj, majd nagyobb ágyat szerzünk neked.
De akkor sem lesz elég hely!
Gyereket akarsz itt ugrándozni? nevetett László. Minden rendben lesz, megszokjátok egymást!
És Zsófi?
Igen! apja hangja hirtelen megkeményedett. Viktória lánya.
De a te lányod is, javította ki nyugodtan az öregasszony, nem ijedve meg a fia szigorú hangjától, és hozzátette: Isten nyugosztalja, Viki.
Zsófia önkéntelenül keresztet vetett.
Anyja gyönyörű és szeretetteljes volt, imádta Zsófiát, akit egy kedves regény hősnőjéről nevezett el. Zsófia emlékezett anyja mosolyára, amikor apja, László, hazaért. Ő is kedves és vidám volt, mindig játékokat és szeretetet adott a kislánynak.
Aztán egy nap mindez összeomlott. Anyja nem ébredt fel. Zsófia nem értette, mi történik, miért sírnak mindannyian és sajnálják őt, miért látszik apja mindig haragosnak és távolinak. A szörnyű “elhunyt” szó, amit mindenki ismételgetett, üldözte őt, bár nem tudta, mit jelent.
Hosszú utazás után apja megállította a kocsit és súlyos hangon közölte:
Anyukád nincs többé itt, Zsófi. Velem és a családommal fogsz élni. Van két bátyád.
Zsófia kissé megnyugodott. De amikor apja lakásába érkeztek, egy hajlongó nő fogadta őket, aki ordított:
Miért hozod ezt a terhet? Törődj vele te! Nem akarom nevelni a törvénytelen gyereked!
Zsófia a falhoz lapult. Két fiú, ikrek, tizenkét évesek, megjelentek a kiabálásra. Megvetéssel néztek a kislányra.
Ki vagy te? kérdezte az egyik. Miféle csúfság vagy?
A másik kihúzta Zsófia táskáját, kinyitotta és a földre szórta a tartalmát.
Na, mi van itt? Vackor! A kukából szedted? elkezdte taposni a holmiját.
Zsófia sikoltott. A szülők és a nő odarohantak.
Látod? kiabált ismét a nő. Még csak megérkezett és már balhét csinál. Miért sírsz, kölyök?
Zsófia könnyes szemmel nézett apjára. Ő hidegen mérte fel a helyzetet és így szólt:
Menj a szobádba! És te, fordult Zsófiához, gyere velem!
A kislány engedelmesen követte. Hallotta, ahogy a nő morog mögöttük.
Zsófi! egy piciny szobába léptek, ahol egy pici ablak volt, mintha az egy kamra lett volna korábban. Anyukád meghalt. Velem és a családommal fogsz élni. Ez a nő a feleségem, Hajnalka. A fiúk pedig a fiaim, Bence és Dávid. Próbálj meg velük kijönni.
Apja otthagyta, de hamar visszajött egy régi ággyal és egy ócska kis asztallal.
Telepedj el!
Zsófia élete teljesen megváltozott. Bár próbálkozott, apja családja sosem fogadta el.
