Egy kis faluban, a magyar Alföld szívében, ahol a családok kemény munkából éltek a földeken és a téglagyárakban, élt Szabó Gábor egy özvegyapa, akinek szíve tele volt álmokkal a lányaiért. Alig tanult meg olvasni egy könnyűszerrel megszerzett általános iskolai végzettséggel, de egyet remélt: hogy az ikerlányai, Zsófia és Tünde, jobb életet élhessenek a tanulás által.
Amikor a lányok tíz évesek lettek, Gábor olyan döntést hozott, ami megváltoztatta sorsukat. Eladott mindent, ami volt: a zsúpfedeles házát, a kis földjét, és még a régi biciklijét is az egyetlen eszközét, amivel néha fuvarozással keresett egy kevés pénzt. A kevés megtakarításával elvitte Zsófiát és Tündét Pestre, hogy igazi esélyt adjon nekik.
Minden munkát elvállalt, ami csak akadt: téglát hordott az építkezéseken, zöldségeket pakolt a piacon, papírt és műanyagot gyűjtött nappal és éjjel dolgozott, hogy fizetni tudja a lányok tandíját és az ételüket. Mindig ott volt, ha kellett, és biztosította, hogy semmijük se hiányozzon.
Nem számít, ha én szenvedek gondolta , csak nekik legyen jövőjük.
De a városi élet kemény volt. Eleinte a hídk alatt aludt, a műanyag lepel volt egyetlen takarója. Sokszor kihagyta az estét, hogy a lányok ehessenek sós krumplit és főtt zöldséget. Megtanulta varrni a ruháikat és mosni az iskolai egyenruháikat durva kezei vértek a mosószertől és a tél jeges vizétől.
Mikor a lányok anyjuk után sírtak, csak szorosan átölelte őket, könnyeit csendben elrejtve, és motyogta:
Nem lehetek az anyátok de minden más leszek, amire szükségetek van.
Az évek kemény munkája nyomot hagyott rajta. Egyszer összeesett az építkezésen, de Zsófia és Tünde reményteli szemeire gondolva összeszedte magát. Soha nem mutatta meg nekik a fáradtságát mindig mosolyogva várt rájuk. Esténként gyenge lámpafény mellett próbálta olvasni a könyveiket betűről betűre tanult, hogy segíthessen a házi feladatokban.
Ha betegek voltak, átrohant a sikátorokon, hogy olcsó orvost találjon, az utolsó forintját is gyógyszerre költötte ha kellett, adósságba is verte magát, csak ne szenvedjenek.
Szeretete volt a láng, ami melegítette őket minden nehézségben.
Zsófia és Tünde kiváló tanulók voltak, mindig az osztály élén. Bár szegények voltak, Gábor sosem hagyta abba, hogy így biztassa őket:
Tanuljatok, lányaim. A ti jövőtök az egyetlen álmom.
Húsz év telt el. Gábor, már öreg és törékeny, hava fehér, keze remegő, de soha nem vesztette el a hitét a lányokban.
Aztán egy nap, amikor a bérleményükben pihent, Zsófia és Tünde visszatértek erős, ragyogó nőkké nőttek, makulátlan pilótaegyenruhában.
Apa mondták, kezét fogva , el akarunk vinni téged valahova.
Zavartan követte őket egy autóba majd a repülőtérre ugyanoda, ahova gyerekként a rozsdás kapun át mutogatott nekik, mondván:
Ha egyszer ti viselitek ezt az egyenruhát az lesz a legnagyobb boldogságom.
És most ott állt egy hatalmas repülőgép előtt, két lánya karjai között akik most már a nemzeti légitársaság pilótái lettek.
Könnyek ömlöttek le ráncos arcát, mikor átölelte őket.
Apa suttogták , köszönjük. Az áldozataidért ma mi repülünk.
Akik a repülőtéren voltak, meghatottan nézték a jelenetet: egy szerény embert, kopott papucsban, a két lánya büszkén vezette a kifutópályára. Később kiderült, hogy Zsófia és Tünde vettek egy szép új házat apjuknak. Ösztöndíjat is alapítottak a nevében, hogy más lányok is megvalósíthassák az álmaikat ahogy ők tették.
Bár szemei már gyengültek, Gábor mosolya sosem volt ennyire ragyogó. Egyenesen állt, és büszkén nézett a lányaira, akik csillogó egyenruhájukban a magasba repültek.
Története országos példaképpé vált. Egyszerű szegény munkásból, aki gyertyaláng mellett varrta össze a szakadt ruhákat, olyan lányokat nevelt fel, akik most az eget szelik és végül a szeretet vitt oda, ahová álmában sem mert volna gondolni.
Ma azt tanultam, hogy a szeretet minden akadályt legyőz, és a kitartás magasabbra repül, mint bármi más.
