Késésben! Három perc múlva beugrik a fürdőszobába, kisminkeli magát, felveszi a kabátját és a csizmáját, majd belép a liftbe.

Késik! Három perc alatt beugrik a fürdőszobába, megkeni az arcát, felvissza a kabátját és a csizmáját, majd beszáll a liftbe.
Atyaég, elkésem! riadt fel Marta López, éppen csak annyi idővel, hogy egy hatékony forgószélként zúgjon át a reggelin. Alig három perc alatt lehetetlent vitt véghez: felkente a sminkjet, bebújt a kabátjába, a csizmáját is felhúzta, és már rohant is a lifthez, közben átkozva az ébresztőt, amié a hűség ellen vétett.
Madrid utcáit szeptemberi szitáló eső fogadta, de Martának semmiképp sem volt ideje esernyőzni vagy kényeskedni. Ha lekésik a buszt, Don Antonioval, a főnökével kell szembenéznie, egy olyan emberrel, akinek a türelme a késéssel szemben olyan kicsi, mint egy arénában türelmetlenkedő bikaé. Nála egy perc késés egy epikus megrováshoz és a létszámleépítés fenyegetéséhez vezetett.
Ahogy rohant, már búcsúzott gondolatban a karácsonyi bónusztól, a félrekérhető szabadnapjától, sőt, még a tízes kávészünet barátnőivel töltött perceitől is. Körülötte mindenki ugyanolyan frusztrált volt, mintha egy esernyőség zombimenetben vettek volna részt. Még az ég is drámai hangulatot öltött magára, mintha csatlakozni akarna a káoszba.
Kétszáz méterre a megállótól Marta hirtelen megállt. Egy kopott pad mellett egy ázott kiscica próbált nyávogni, de csak egy furcsa, madzagon csikorgó hegedűhangot adott ki. Mehetek tovább, vagy segítek neki? tűnődött. Tudta, hogy Don Antonio szeme lángokban állna, de hogy ott hagyja ezt a reszkető kis bundagombócot? Esze ágában sem volt.
Közelebb lépve látta, hogy az állat sántít. Jaj, Istenem! Ki bántott téged, drágám? kérdezte. Habozás nélkül bebugyolálta a kiscicát a fehér kendőjébe (ami most tönkrement), és újra futásnak eredt, ezúttal egy extra utassal. A végén, ha kirúgnak, legalább marad a macska. gondolta.
A terv, hogy csendben besurran az irodába, meghiúsult. Pont a folyosó sarkán bukkant Don Antoniára, aki keresztbe tett karral, komor tekintettel így szólt: López! Hány órakor jelentkezik? Vagy most már azt dolgozunk, amikor kedvünk tartja? Marta remegve kinyitotta a kabátját. A kiscica kinyújtotta a fejét és egy szánalmas miaút hallatott.
Megsérült, Don Antonio Nem hagyhattam ott. hebegte majd’ sírva. Már látta maga előtt, ahogy pakol ki az íróasztalából, amikor főnöke váratlanul elővett egy papírt és ráírta egy cím. Vigye el a klinikára. Most azonnal! Ma ne jöjjön vissza.
Marta bámult rá, biztos volt benne, hogy vége. Aztán Don Antonio hozzátette: Ma és holnap a szabija. És ez a macskaügy jó munka volt.
A klinikán az állatorvos, egy kedvesnek tűnő öregúr, közölte, hogy a cica csak megrándult. Fiatalon ismertem Don Antoniót. nevetve mesélte. Kutákat mentett a csarnokokból, és összeveszett azokkal a kölykökkel, akik a macskákat zaklatták. Most a fizetése felét állatvédő szervezeteknek adja, de az emberekkel hát, a családi élete óta tudja.
Az éjszaka folyamán, miközben a kiscica (akinek most már Pepitónak hívták) dorombolt az ölében, Marta kapott egy hívást. Hogy van a beteg? kérdezte Don Antonio. Vacsorázni is együtt mentek, állatokról beszélgetve, amíg a pincér ki nem uszította őket.
Így, köztük a kisállat-mentések és közös kávézások révén, Marta rájött, hogy még a legmorcosabb főnökök mögött is ott lapul egy puha szív. Pepitónak pedig soha többé nem kellett fáznia.