A Rózsakert Hotel báltermének pompás bejáratánál álltam, ahol a kristálycsillárok fénye és a udvariaskodó nevetés tette varázsossá a levegőt. Minden részlet a luxust hirdette a csiszolt márványlapok, a karbantartott kezekben csillogó pezsgőspoharak, és valahol a tömegben Dániel Tóth, a férjem. Vagyis inkább az a férfi, aki valaha társam volt, mielőtt úgy döntött, én már nem vagyok elég.
Két hónappal előtte a szemembe nézett, és ezt mondta:
Már nem illesz ebbe az életbe, Evelin. Aki mellettem áll, minden tekintetben tökéletesnek kell lennie.
Nem az értékrendemre vagy az eszemre gondolt. Az arcra, a ruhákra, arra, hogy nem hajlottam arra, hogy dísznek tűnjek a karján.
Ma este a város legbefolyásosabb emberei gyűltek össze a közhasznú alapítvány éves gálájára. De én is megjelentem nem mint utólagos gondolat, nem mint szánalomból meghívott, hanem mint valaki, akinek terve van.
Óvatosan válogattam a fegyverzetem: egy elegáns, fekete vállat mutató ruhát, egyszerű gyémánt fémbe foglalt függőket, és a hajam egy klasszikus kontyba fogva. Kifinomult. Irányított. Lehetetlen figyelmen kívül hagyni.
Amikor beléptem a termbe, a beszélgetések elhaltak. A suttogások árnyékként követtek. Aztán meglátottam őt. Dániel kilépett a befektetők köréből, mögötte Vanessa az új tökéletes társam arany ruhában, amely a csillárok alatt csillogott.
Megállt előttem, a mosolya udvarias volt a közönségnek, de a hangja éles, mint egy pengéje.
Dániel: Mit keresel itt, Evelin?
Én: Élvezem a gálát. Támogatom az alapítványt. Nem erről szól?
Dániel: Kínossá teszed ezt. Ez már nem a te helyed.
Én: Ó, nem tudtam, hogy a megértésnek öltözködési szabályzata van.
Az állizmai megfeszültek. Közelebb lépett, halkabban folytatta.
Dániel: Csak összezavarod az embereket. Már nem tartozol ide.
Én: Akkor talán jobb képet kellett volna festened.
Hátranézett az emberek figyeltek. Erőltetett mosoly, de a szemei hidegek maradtak.
Mielőtt tovább folytathatta volna, megjelent Nagy Péter, a legnagyobb befektetője.
Evelin! Milyen öröm! fogta meg a k
