Kényszerű választás
– Kati, lehet, elég már a hazugságból?! Sándor olyan közel lépett a nőhöz, hogy érezte a lélegzetét.
– Sanyi, hát tudod, hogy ő a férjem! rikkantott fel idegesen Katalin, mert már többször is el kellett ismételnie ezt a mondatot az est folyamán.
– Na és?! Jogunk van a boldogságra! Mondd meg az igazat, hiszen Laci az én fiam?! ezzel a szavakkal Sándor megragadta Kati vállát.
A nő lehajtotta a fejét és sírva fakadt, már nem szégyellte a könnyeit…
…Kati és Tibor egyazon házban nőttek fel, egész kisgyerekkoruk óta ismerték egymást. A szülők lakásai ugyanazon a lépcsőházon voltak. Nem mondhatni, hogy a családok nagyon jó barátok lettek volna, de meleg szomszédi viszonyt ápoltak.
Nem lett volna mély barátság a két család között. Kati szülei a filharmónián dolgoztak. Művelt, harmonikus család, gyakran vendégeskedtek. Kati már a zeneiskolába járt, és a szülei nyomdokaiba készült lépni zenével akarta összekötni az életét.
Tibor családja teljesen más volt. Anyja a helyi ABC-ben volt eladó, apja pedig gyári lakatos. A különböző nevelés ellenére Tibor és Kati jó barátok lettek. Először oviban játszottak együtt, majd együtt mentek első osztályba. Az általános iskola alsó tagozatában még egy padban is ültek.
Kati szülei nem akadályozták a lányuk barátságát a szomszéd fiúval. Ám potenciális vőlegényként soha nem tekintettek rá. Tibor szülei viszont örültek a fiúk barátságának a jövőbeni reményteljes menyasszonnyal, és mindig örömmel mondták, hogy a fiúk már most jegyesek.
…Egy szeptember elseje, hetedik osztályban örökre megváltoztatta Kati életét. Amikor az osztály összegyűlt az év első osztályfőnöki órájára, az osztályfőnök nem egyedül lépett be, hanem egy helyes fiúval.
– Üdv, gyerekek! Ő itt Sándor, az új osztálytársatok. Mostantól velünk tanul. mondta az osztályfőnök, Kissné, és Sándort a harmadik pad üres helyére ültette.
Sándor rögtön felkeltette a lányok figyelmét elegáns öltöny, hosszabb haj, ragyogó mosoly és hihetetlenül kék szemek. Kati is észrevette az újoncot. De nem mert odamenni és bemutatkozni.
Szeptember elején újra kezdődtek a zeneiskolai órák. Aznap Kati, mint mindig, a szolfézsórára tartott. Elmerengve ért a zeneiskola előtti lépcsőre. Már megfogta a kilincset, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Kati meglepődött, és hátrahőkölt.
A lépcsőn Sándor állt.
– Jaj, szia! mosolygva köszönt zavartan Kati.
– Szia! felelte Sándor, és a rá jellemző mosollyal nézett a lányra.
– Te is a zeneiskolába jársz? kérdezte Kati az osztálytársától.
– Igen. Most végeztem az órámmal. válaszolta Sándor, és ismét mosolygott.
– Én meg most szolfézsóra megyek… mondta Kati, és a hangjában olyan volt, mintha a sorsa pecsételődött volna meg.
Sándor úgy tűnt, mintha még mondani akart volna valamit, de nem volt rá lehetősége. A zeneiskola lépcsőjére Berki Liza rohant fel, meglökte Kati vállát, és basszus hangján felordított:
– Kati, mit ácsorogsz? Három perc van az óráig! A kisasszony megöl minket! Liza a szolfézs tanárt, Kisasszony Tündét értette, akitől mindenki rettegett.
Kati még egyszer Sándorra nézett, a fiú pedig mosolygott. De ekkor Liza ismét közbevágott. Gyakorlatilag be
