Az öregasszony eltűnt a buszmegállóból és amit a város tett, megolvasta a szíveket
A Szilfa utca és a Harmadik sugárút sarkán található buszmegállónak megvolt a maga időjárása. Nyári reggeleken a falevelek csipkévé szőtték a napfényt a járdán. Télen a pékség párája úgy lebegett az üvegkunyhó körül, mint egy meleg sóhaj. Kis, hétköznapi hely volt három pad, egy lekopott útvonalterv, egy horpadt kuka , mégis a Juharhegy lakói megszokták, hogy itt egyfajta csendes szertartás zajlik.
Minden hétköznap reggel 8:15-kor megjelent Kovácsné Adél a kék gyapjúkabátjában, még a nyár közepén is, mert a kabát zsebei pontosan két könyvnek és egy zacskó tegnapi kenyérmorzsának voltak a méretűek a verebeknek. Kalapján egy selyemvirág volt, és a buszsofőrt név szerint köszöntötte. Néha felszállt, néha nem. A lényeg az volt, hogy jött mosolygott, lassan, biztosan, mint a Fő utcai toronyóra.
Aztán egy szeptemberi kedd reggelén nem jött el.
Először senki sem vette észre. Késés volt; a busz korán érkezett; a pékség előtt hosszú sor állt. De amikor a busz elhúzott, a kávézó pultosának Tóth Lili, tizenkilenc éves, mindig az órát kergette eszébe jutott, és egy csésze forró teát tett a padra. Öregasszonynak, mondta a levegőbe, ahogy mindig tette, amikor meglátta a kék kabátot. A csészét letette, és összehúzta a szemöldökét. Csak egy sima pad, néhány tegnapi morzsa és egy gondosan hajtogatott, puha valami feküdt a karjánál.
Egy sál. Kék, mint egy felhőtlen ég, apró címkével az egyik végén.
Lili felemelte, és elolvasta a címkét: Ha fázol, a tiéd. K.A.
Felnézett a Szilfa utca irányába. Semmi kalap. Semmi könyv. Semmi Kovácsné.
A város másik felében Tóth Emma egy villogó kurzor előtt ült. A Juharhegyi Krónika újságírójaként a városi tanács napirendjét és a közlekedési alap megerősítésére váró kátyúk listáját kapta meg. A telefonja rezgett.
Lili T.: Szerintem valami baj van.
Emma T.: Mi történt?
Lili T.: Kovácsné nem jött. Soha nem késik. És itthagyott egy sált.
Emma nem kérdezett tovább. Mindenki, aki öt utcányi körzetben lakott, tudta, ki az a Kovácsné. Ha a buszmegállónak volt védőszentje, az Kovácsné Adél volt.
Emma a vállára akasztotta a fényképezőgépét. Kimegyek, mondta a szerkesztőnek. Emberi történet.
A szerkesztő, Fehér Mátyás fehér haj, kávés lehelet, arany szív fel sem nézett. Csak legyen érdekes az ember.
Kint a hideg már rózsaszínre festette az orrokat. Emma a buszmegállóhoz ért, ahol Lili állt, a kötényébe dugott karokkal, a kék sál a nyakában, a címke lebegve. A csésze tea a padon gőzölt, mintha gondolkodna, mit tegyen.
Itt hagyta ezt, mondta Lili, megérintve a sált. Sosem tett még ilyet. Mindig másoknak adja. A könyvtár mögött alvó férfinak? A gyereknek, aki tavaly télre várta a buszt kabát nélkül? Tudod, így adja oda. De hogy itthagyjon egyet így Lili hangja elvékonyodott.
Emma körülnézett. A pékség ajtaja nyílt-csukódott, a csengő szólt. Egy postás, Horváth József, megállt útközben, és biccentett. Ő is része volt ennek a megállónak az időjárásának.
Látta ezen a héten? kérdezte Emma tőle.
József megvakarta az állát. Tegnap láttam, ahogy eteti a verebeket. Adott egy mentolos cukrot, azt mondta, az idő







