A férfi becsukta a szemét, és így szólt: “Én csak pihenni akarok, a gyerekekkel ügyelni női munka!” Két órával később már nagyon megbánta ezeket a szavakat.
Képzeljétek el: vártam ezt a görögországi nyaralást, mint a mannát az égből. Az utóbbi fél év a munkahelyen pokoli volt. Minden nap kifacsart citronként érkeztem haza, és akkor kezdődött a második műszak: leckék, vacsora, naplók ellenőrzése.
Én találtam meg a szállodát, én kaptam el a kedvező repülőjegyeket, én pakoltam be a három bőröndöt úgy, hogy a hatéves fiam plüssmedvéjét és a kilencéves lányom powerbankját sem felejtettem el. Én voltam az agya ennek a “Családi Nyár” fedőnevű hadműveletnek.
És végre megérkeztünk. Tenger, nap, a gyerekek kiabálnak az örömtől. Azt hinné az ember, itt a boldogság, végre felsóhajthat. De a férjem, Viktor, más véleményen volt.
Győztes arckifejezéssel hanyatt dőlt a napozóágyon, felhúzta a napszemüvegét, a telefonjába merült, és úgy tűnt, mintha hibernált állapotba került volna. Egyetlen feladata volt, hogy időnként megforduljon, hogy egyenletesen barnuljon.
A gyerekek, persze, tele vannak energiával. És mindez a “Anya, adjál!”, “Anya, menjünk!”, “Anya, nézd csak!” kizárólag nekem szólt. Viktor úgy tett, mintha nem is hallaná. Röviden: másnap már világos volt, hogy az én nyaralásom egy kimerítő munka lett, csak forróbb éghajlaton.
Egy nap megláttam a falon egy hirdetést a helyi szpáról: “Két óra mennyei élmény: csokoládés testápoló és lazító masszázs.” Lányok, majdnem leestem a székemről a reménytől. Már éreztem a csokoládé illatát. Tudtam, hogy ez egy jel! Megérdemlem.
Odamentem a férjemhez, aki békésen szundikált, és édes hangon megkérdeztem: “Viktor, vigyáznál a gyerekekre pár órára? Szeretnék elmenni masszázsra. Csak figyelj rájuk.”
Lustán felnyitotta az egyik szemét, és ezt mondta, amitől a csontjaimig kirázott a hideg:
“Olga, komolyan? A gyerekekkel vigyázni női munka! Én pihenni jöttem, egész évben güriztem, hogy idejöjjek. Csak nyugodtan feküdni akarok.”
Ezt mondta, és újra becsukta a szemét, demonstratíven jelezve, hogy a beszélgetésnek vége.
Sértő? Nagyon! Én is dolgoztam egész évben a kimerültségig! Álltam előtte, és az agyamban egy vulkánkitörés zajlott forró, tomboló, fékezhetetlen. De nem kiabáltam, nem gesztikuláltam, nem sírtam. Minek? A szavak itt nem segítenek.
A tekintetem véletlenül ráesett egy vidám animátorcsapatra. Színes jelmezek, kendők, mosoly, ami a fülig ért igazi kalózok. És ebben a pillanatban ragyogó öt







