2023. április 12. A lépcsőház első emeletén újra felkavarodott a nyugalom. Kincső Varga, a ház öreg, de különös szokású lakója, a bejáratban állt, szorítva a rozsdás öntözőcsövet, mintha az lett volna az egyetlen fegyvere. A földszinti lépcsőházban ahol egykor színes kerámiamárványokban csüngő petúnia-, geránium- és ibolya-virágok díszítették a sarokpolcot most három cserép hevert összetörve, a föld szóródott a megviselt linóleumra, a szirmok pedig úgy hevertek, mint a viharban legyőzött hajók. A levegőben penész és fémes szag keveredett a nedves betonkőhöz. A 12. lakásból hangos, mély basszusú elektronikus zene szűrődött ki. Kincső, virágos, margarétás köntösben, ezüstös hajjal, szorosan fonott copfban, a szemei a bűnös felé szegeződtek: egy új, fekete bringát, amelyet láncba vertek a korlátra, közvetlenül a virágágyás helyén.
Ki követte el ezt a kártyát? morogta, hangja remegő dühben. Fél évig gondosan neveltem ezeket a virágokat, s most barbárok!
A 12. ajtaja kitárult, és a lépcsőházra ugrott Gábor, a 27 éves szomszéd, szürke sportmezben és rövidnadrágban. Edzés után kócos fekete hajjal, egy élénk címkés sportitalos palackot szorongatott a kezében.
Kincső néni, miért kiabálsz? kérdezte, miközben a káoszt nézte. Ez csak a bicikli, leejtettük a cserepeket, újakat veszek, rendben lesz.
Kincső a csövét Gábor felé emelte, és a víz csapódott a földre.
Rendben? Nem csak virágokról van szó, Gábor! Ezek a lépcsőház lelke! Ti, fiatalok, csak szétzúzni tudtok!
Gábor szemöldököt vont, miközben egy kortyot ivott a palackból.
Lélek? Hölgyem, ez csak növények. A biciklim fontosabb, a fitneszterembe viszem, és a cserepek csak helyet foglalnak!
A 12. lakásból kilépett Csilla, Gábor kisebbik húga, szőke haját laza copfba kötve, egy kopott pszichológiai tankönyvet szorongatva, a közelgő egyetemi vizsgára készülve. Egy Dream Big feliratú túlnagy pólóval volt felöltözve.
Gábor, komolyan? mondta, amikor meglátta a törött cserepeket. Kincső néni, bocsáss meg neki, nem gondolta. Most rendbe teszem.
Kincső szúrva, szemüvegén keresztül szikrázó tekintettel felelt:
Nem gondolta? Ez önzés, Kislány! Ti csak magatokra gondoltok! A virágok egész házat felvidítottak, s most a hulladékba kerülnek!
Felérkezett Eszter, a 35 éves, kétgyermekes anyuka a 15. lakásból, egy babakocsival, amelynek alján almás püré foltok voltak. A mögötte járó nagyobb lány, Zsófia, hátizsákot cipelve lépett ki.
Mi ez a zaj? kérdezte Eszter, miközben a lépcsőházra nézett. Gábor, te törted szét a virágokat? Kincső néni igaza, szebbé tesznek a helyet!
Gábor a palackját az ablakpárkányra csapta, amely csengett.
Szebbé tesznek? Inkább fényeket cseréljünk, mint virágokat locsolni!
A 10. lakásból előlépett Miklós, egyedülálló programozó, laptopot a kezében, szemüvege a orrra csúszott, Linux logóval díszített ingje enyhén gyűrött.
Gábor, nyugodj meg mondta, miközben szemüvegét állította. A virágok környezetvédelmi szerepet játszanak, oxigént adnak. A biciklit a pincében tarthatod.
Gábor hangosabban reagált:
Környezetvédelem? Te csak egyszer havonta jössz ide, a kódoddal foglalkozol! Hová tegyem a biciklit?
A lépcsőház így egy csatatér lett, ahol a széttört cserepek a szomszédok közti háború szimbólumaivá váltak, mindegyikük más-más jelentést tulajdonítva a virágoknak.
Másnap a feszültség újra fellángolt. Kincső a pincéből előhúzva új cserepeket, demonstratív módon locsolta a petúniakat, morogva a nemkultúrált fiatalokról. Színes köntöse lobogott, a cső csillogott a gyenge villanylámpa fényében. Gábor, edzésről visszatérve, látta, hogy a biciklijét ismét egy sarokba szorították, tele üres cserepekkel, és felkiáltott:
Csajok, mi ez a cirkusz? szúrta a cserepeket. Mondtam, hely kell nekem!
Csilla, a konyhapulton tele jegyzetekkel és tankönyvekkel, letette a könyvet, és halkan szólt:
Gábor, ne indulj el. Beszéltem Kincsővel, ő tényleg szomorú. Talán bocsánatot kérsz?
Gábor köhögve, cipőit levéve, szigorúan válaszolt:
Bocsánat? Miért? Ő mindenhol elrendezte a virágait, nekem meg a
