Aludtam Gáborral, anélkül, hogy tudtam volna, hogy két nappal ezelőtt véget ért a nyoma – most a szellemének a gyermeke hordja a szívemben.
Biztos vagyok benne, hogy láttam. Érintettem. Csókoltam. Éreztem. Lélegzete meleg volt, ajkai mentolos ízűek – mint mindig. Még a szürke kapucnis pulóverben is volt, amit mindig nehéznek tartott, mert túl nagy volt, és egy „kedves durva” hatást keltett. Valódi volt. Az éjszaka végéig ölelt. Suttogta a fülémbe: „Szeretlek”. Megígérte, hogy jövőre összeházasodunk. Minden pillanatot őriztem: ahogy ujjaival végigcsúszott a karomon, ahogy sírt, amikor én sírtam, ahogy szenvedélyesen szeretett, mintha lelkem ketté szakadna. És aztán… eltűnt.
Felébredtem egyedül. Nem ijedtem meg. Azt hittem, csak futni mentem, ahogy néha szoktam. A parfümje még mindig a takarón lógott. Bőröm még égett, ahol megérintett. De valami nem illeszkedett.
Felhívtam.
Újra.
Még egyszer.
És ekkor lépett be a szobámba legjobb barátnőm, Réka, arca sápadt, könnyekben úszva. Nem értette, miért sír.
— Kincső… — suttogta — Nem tudod?
Nevettünk. — Tudni mit?
— Gábor halott.
Kacsintottam. — Halott hogyan?
Réka hangja erősebben tört ki. — Két nappalapon halt meg. Autóbaleset a vihar éjszakáján.
Nem. Nem. Nem.
Kiáltottam. Kitoltam a vállát. Azt kiáltottam, hogy kegyetlen, hogy ilyen szavakat mond. Mutattam a szöveges üzenetet, amit Gábor küldött előző este, a hangfelvételt: „Már úton vagyok. Hiányzik a tested mellettem.” Réka remegve nézett a telefonra.
— Kincső… ő nem küldhette volna ilyet. Már a holttestvárban volt.
A világ billenni kezdett. Térdem megrekedett.
Futottam a fürdőszobába, kivettük a nedves törülközőt, amit ő használt, a földre hullott pulóvert, a nyakomon maradt harapásnyomot.
Ő itt volt.
Kell, hogy legyen.
De az igazság az, hogy Gábor csak tegnap lett eltemetve.
És valahogy a múlt éjszakán vele volt a szappanban.
Az elkövetkező napokban a sötétség elviselhetetlenné vált. Nem tudtam aludni. Minden alkalommal, mikor becsukottam a szemet, ő megjelent: néha a matrac lábánál állt, néha a fülömbe susogott. Egy éjszaka hangját hallottam: „Ne sírj, drágám. Veled vagyok.” Próbáltam rögzíteni, csak static és a saját ijedő lélegzetem maradt.
Aztán… kimaradt a menstruációm. Kétszer.
Gondoltam, stressz, gyász, trauma.
Amíg ötödik alkalommal hánytam egy napban.
Vettek egy tesztet.
Két vonal.
Pozitív.
Roppantam.
Az egyetlen ember, akivel együtt voltam, Gábor volt. De ő már halott. Eltemetve, rothadó, elnyelve a földben. Valami viszont nőtt bennem. Valami, ami éjszakánként rúg. Valami, ami fénylik a bőröm alatt, amikor a lámpák kialszanak. És minden könnycsepp, minden mondat, hogy nem bírom…
Hallottam a sötétségből a susogását:
„Nem vagy egyedül. A gyermekünk érkezik.”
—
Nem emlékszem, hogy elaludtam. Csak arra emlékszem, hogy a kádban ébredtem, a terhességi tesztet szorítva a kezemben, a rózsaszín vonalak a fejfájásomat csipkelve. Nincs, akivel beszéltem napok óta – még Rékaval sem. A telefonom tucatnyi alkalommal csörgött, a képernyőn a nevével világított. Mindet figyelmen kívül hagytam.
Hogyan magyarázzam el, hogy egy föld alatti férfi gyermekét várom? Ki hinné el? Még én sem hittem teljesen – egészen addig a éjszakáig.
Épp csak alig szunnyadtam, amikor valami belülről nyomta a hasam. Nem volt egyszerű rúgás. Okos, szándékos, mintha fel akarná hívni a figyelmemet. Hirtelen felültem, levegőben kapkodva, kezeim a hasamon. Aztán újra meghallottam.
Gábor hangja a fejemben.
— Ne félj, szerelmem. Én választottalak.
Kiáltottam, és kiabálva elrohantam az ágyból. A tükörbe nézve, felhúzva a pólót, látottam egy halvány kék fényt a bőröm alatt. Villogott… majd eltűnt. Lábam meggyengült, a földre zuhantam, sikoltozva.
Másnap kényszerítettem magam, hogy bemenjek a kórházba. Elmondtam az orvosnak, hogy a barátom után lettem teherbe, hazudtam a dátumokról, mindenről – csak a tünetekról szólva őszintén.
„Furcsa álmok. Bőr, ami fénylik. Hallani a hangot, ami nincs.”
Az orvos arca kezdett változni, a gondodtól a nyugodt gyanú felé.
— Készítünk néhány vizsgálatot – mondta óvatosan. – A stressz nagyon befolyásolhatja az elmét, különösen a terhesség hormonjaival.
A sztetoszkópot a hasamra nyomta. Arcát megdermedt.
— Nem hallok szívverést. Valami mozog.
Elrendelt egy ultrahangot. Amikor a hideg fémágyon feküdtem, a technikus arca elsápadt. Állandóan állította a gépet. Addig semmit, míg meg nem kérdeztem, mi a dolog.
— Egy magzat van – suttogta – de… fénylik.
Ettől a kórháztól elmentem, anélkül, hogy megvártam az eredményt. Az éjszaka újra megjelent a fejemben. Gábor állt a régi helyünkben, a tó partján, a szél fújt a kapucnis pulcsiján.
— A gyermekünk nem mint a többiek – mondta, hangja lágyabb volt, mint a szellő –. Ő én vagyok… és több.
— Mit akarsz mondani? – kérdeztem.
Csak szomorúan mosolygott.
— Hamarosan megérted. De meg kell védened.
Felébredtem, és a függönyök teljesen nyíltak, pedig be lett zárva minden ajtó. A pulóver, amit a álomban viselt, gondosan meg volt hajtva a ágy szélén. Megérintettem; még meleg volt.
Ekkor értettem – ami bennem nőtt, valódi volt. Ő volt az enyém, és átalakított.
Másnap felhívtam Rékát. Segítséget kértem. Ő rohant, szorosan átölelt, és elmeséltem mindent. Megmutattam a fénylő pontot a hasamban, elmondtam a rémálmokat, a hangot, a babát.
Nem nevett, nem kiáltott.
— El kell vinnünk egy helyre – suttogta.
Követtem egy régi ház felé, a nagymamám temploma mögött. Bent egy idős asszony ült, hosszú szürke fonott hajjal, halvány szemekkel. Egyetlen pillantás után így szólt:
— Nem vagy az első, de te leszél az utolsó.
Mire megkérdeztem, mit jelent, a válasza a csontig hidegre fagyasztott.
— A szívedben egy megkötött lélek gyermeke hordja a születése. Ez a baba áldás és figyelmeztetés egyben. Apja sosem térhet vissza. Az ajtó most nyílt, és mások lépnek át.
— Hogy elvegyék? – kérdeztem.
— Hogy elvegyújtson téged.
A fények villogni kezdtek, egy jeges szellő suhant be az ablakokon. A sötétségből ismét hallottam Gábor hangját:
— Fuss.
—
A szoba hirtelen fagyos lett. Az asszony szemei rettegve nyíltak, ahogy a falakra kúszó árnyak karmokként nyúltak.
— Ő itt van – suttogta, egy kőből és csontból készült rózsafüzért szorítva.
Réka mögémre nyomott. De már nem féltettem Gábortól. Az új veszélytől rettegtem – attól, akiket az asszony mondott, hogy jönnek, mert ő megszegte a szabályokat.
Az asszony hamuval körbevezette a szobát, és azt mondta, álljak be a körbe.
— Ne lépjetek ki, bármi is történjék. Hallod? – figyelmeztetett – Most híd vagyok. Az élet és a te halálod között, és a hidak mindkét oldalon átsétálnak.
Beléptem a körbe. A hasam ugyanazzal a nyugtalan fényrel ragyogott. A baba most még erősebben rúgott.
A hangok elkezdtek áradni: tucatnyi, talán száz. Kiáltások, nyögések, könyörgések, nevetések. Mind sötétségből jöttek.
— Gábor, kérlek – suttogtam – Mi történik?
Akkor láttam őt.
De már nem volt olyan, mint korábban. Szemei üresek, tele szomorúsággal és félelemmel.
— Sajnálom – mondta – Nem akartam veled ezt a sorsot. Csak… hiányoztál annyira, hogy egy éjszakát akartam még veled. Nem tudtam, hogy kaput nyitok.
Közelebb léptem, könnyeim az arcomon csordultak.
— Miért én? Miért a baba?
Nézett a hasamra, majd rám.
— Mert szerelmünk erősebb volt a halálnál. De egy ilyen szerelem – megszegi a törvényeket.
Ekkor egy torz, szörnyű alak lépett ki az árnyakból, fél arcával, égő szemekkel. Sípolt, mikor meglátott.
Gábor közbeugrott köztünk.
— Nem tarthatod! – kiabált – Nem veheted el a gyermekünket!
A szörnyeteg nevetett.
— Szabályt törted, szellem. A halottakhoz nyúltál. Most mi lakomunkat ünnepeljük.
A szoba megrázkódott. Az asszony egy idegen nyelven énekelt. Réka kezemet szorította, sírva:
— Kincső! Ne lépj ki a körből!
Kiáltottam, miközben a szörnyeteg felé vetette magát. Gábor a levegőben súrolta.
Az asszony kiáltott:
— MOST! Válassz, lány! Élet vagy szerelem?
Gábor vérrel folyamatozó, elhalványuló alakban fordult felém.
— El kell engedned, szerelmem. A gyermekünkért, a sajátodért.
Könnyen tagadtam.
— Nem tudom elveszíteni még egyszer!
— Soha nem vesztettél el. Én élok benne, benned.
Ha ragaszkodsz… ők elpusztítanak mindent.
A fények szétrobbantak. A föld megrepedt. Az árnyak üvöltöttek. A szívem fájdalmával kiáltottam a nevét, és búcsút intettem.
Ekkor – mosolygott.
És eltűnt.
A sötétség szétszékelődött. A szörnyeteg sikolyával felhullott füstté. Csend lett.
Leöntöttem a földre. A kör elhalványult. A gyermek a hasamban újra rúgott, egyszer, aztán még egyszer, majd nyugodt.
Kilenc hónap múlva megszületett egy kisfiú. Nem sírt, mint a többiek; csak a szemébe nézett csendben, mintha mindent tudna. Bőre enyhén fényelt a sötétben. És amikor éjszaka dalolok neki, biztos vagyok benne, hogy egy második hang kíséri a sajátomat – Gábor hangja.
Azt neveztük Tariollóknak, ami annyit jelent: „Tari Istennek adatik”.
Mert sosem volt csak az enyém.
Mielőtt átléptem a másik oldalra, egy utolsó ajándékot hagyott nekem:
egy darabját önmagának, amit egyetlen árnyék sem vehet el.







