– Zsolt, engedj be! Engedj be! Én vagyok az anyád! Adj pénzt, különben nem vesznek vissza – zúgott a ház ajtaján a monoton kopogás, a sikítás nem hagyott alább. – Kötelességed!
Zsolt az ajtó másik oldalán dőlt, becsukta a szemét. Nem, nem nyit ki! Elég volt, hogy egész gyerekkorát ezzel a bélyeggel élte le: „más, mint a többi”.
Bement a szobába, ledőlt az ágyra, fejhallgatót tett a fülére, és hangosabbra tekert egy számot.
A korai gyerekkorából csak töredékek maradtak meg. Ötödik születésnapjára kapott egy távirányítós autót, volt torta, óvodás barátok. Akkor még az apja is velük élt.
Aztán beköltöztek hozzájuk az emberek attól a furcsa szervezettől. És ezzel vége is lett a gyermeki ünnepeknek.
Az anyja hamar a testvériség befolyása alá került. Az apa nem bírta ezt az őrületet, elhagyta őket, elvált, és beleegyezett, hogy fizet valami kis gyerektartást.
De az se arra ment, hogy a fiú jól öltözzön. Már kiskorában úgy érezte, a testvériség olyan, mint egy polip, ami lesben áll.
Kívülről békés és különös. De egy pillanat, és már nem szabadulsz a ragadós csápjaiból.
Zsolt hatodik születésnapját már nem ünnepelték. Ahogy a következő tízét sem, mert a szervezet szerint az nem volt ünnep.
Csak „különleges napok” voltak, amikor finomabbat ehettek. Különben az anyjával házról házra jártak, hirdetve a tanokat, más megtért társaikkal.
A lakást hamar eladta, a testvériség ügyvédei segítettek. Zsolt gyakorlatilag hajléktalanná vált, csak egy távoli faluban, valami putriban volt bejelentve.
A pénz természetesen a közösségbe folyt.
Az egész iskolás éveiket egy szobában töltötték más anyákkal és gyerekekkel. „Humanitárius segélyből” öltözködtek, és örökké prédikáltak.
Az iskolában kinevették, verekedett, és mindig duplán kapott: először odakint, aztán a közösségben, a szakadt ruhákért, és azért, mert nem elég buzgón hirdette az igét.
Röviden: reménytelennek, haszontalan terhnek tartották. Ezt használta ki. Tizenhat évesen megszökött, ezer kilóméterre a szülővárosától.
Elvégezte a szakközépiskolát, korán dolgozni kezdett, majd főiskolára ment. Most sikeres programozó, nemrég vett egy lakást.
De a rémület, ami évekig üldözte, valósággá vált. Az anyja és a vallási fanatikusai ismét megtalálták. Kényelmes áldozatnak nézték, akit fejhetnek.
*
Egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor az anyja, akit alig ismert fel, lesben állt a munkahelye előtt:
– Szia, kisfiam, már három órája várok rád.
– És mi a cél?
– Hát hogyne! Én vagyok az anyád! Hiányoztál, eljöttem meglátogatni. Nem örülsz?
– Nem hívtalak, nem vártalak. Nem engedlek be, nem hívlak vendégségbe. Ha éhes vagy, vehetsz enni.
– Köszönöm, kisfiam, együnk együtt. – az anya láthatóan örült a szerencsének.
Zsolt vett neki ételt, leültek a parkban egy padra.
– Mi van a szervezeteddel? – kérdezte Zsolt. – Végre kiléptél?
– Nem egészen, kisfiam. De nem vagyok elég hasznos nekik. Nincs hová mennem.
– Honnan tudod a címemet?
– Megadták, és mondták, menjek a fiamboz. Így hát eljöttem.
Zsolt sóhajtott:
– Hol szálltál meg? Hol fogsz lakni?
– Sehol, igazából. De semmi baj, aludhatok a lépcsőházban.
Zsolt ismét sóhajtott:
– Ne a lépcsőházban, gyere, megágyazok neked.
A következő napokban még hitt benne, hogy az anya normális lehet. Nem járt házalni, főzött neki, és igyekezett kedvében járni.
Kérdezte az életét, a tanulmányait, a munkáját. Zsolt, akinek a társas élete főleg kollégákra és ügyfelekre korlátozódott, felengedett, boldogan mesélt neki a mindennapjairól.
Aztán, egy hét múlva, megjelentek ők. És eltűnt a pénz…
Zsolt, mint mindig, hazament a munkából, de az anyja sehol sem volt. Az íróasztal fiókja, ahol a megtakarításait és egy nagy projekt után kapott prémiumát tartotta, ki volt nyitva.
Mindig a bankba akarta vinni a pénzt, de sosem volt ideje. Kinyitotta a fiókot. A pénz eltűnt, nyilván az anyjával együtt.
De hamar visszajött, a szervezet tagjaival együtt. Kinyitotta az ajtót a kulcsával, és boldogan mosolyogva jelentette ki:
– Fiam, büszke lehetsz rám, a piszkos pénzed jó célra ment. Most már visszatérhetsz hozzánk, megváltod magad, mint én!
– Hogy érted? Ez a megtakarításom nagy része, anya. Add vissza, különben feljelentlek!
– És egy szerető anya lophat-e a fiától? – nevetett könnyedén az anya. – Ki hiszi el neked? Nevetségessé akarsz válni?
A mosoly a száján megfagyott, ahelyett hideg vigyor ült az arcán.
Zsolt felugrott, és ordított:
– Takarodjatok! És ne lássalak többet se téged, se a társaidat!
Én meg, mint egy hülye gyerek, elhittem, hogy hiányoztam neked. Vágyódtam egy normális családra.
És megint fizettem érte. Jó, hogy csak pénzzel.
– Te senki vagyok nekünk. Áruló, nem érdemelsz szánalmat. Még fizetned kellene és könyörögnöd a bocsánatért egész életedben! – visítozott az anya. A szemében nem szeretet volt, csak gyűlölet.
Zsolt kizavarta az anyját és a kísérőit, becsukta mindkét zárat – tudta, hogy az anyjának csak az egyik kulcsa van. Hallgatta egy ideig a sikoltozást a lépc







