Idegen gyermekek

A KÜLFÖLDI GYEREK

Először csak úgy tűnt Zsoltinak, hogy anyukája egyszerűen hízott egy kicsit. Furcsán, mert csak a dereka kerekdedebb lett, minden más változatlan maradt. Kérdezni kínos volt, nehogy megbántsa anyukáját. Apa csak nézett rá gyengéden, és Zsolti is úgy tett, mintha semmit sem látna.

De hamarosan a has egyértelműen nőtt. Egyszer, amikor véletlenül a szülők szobája előtt haladt el, meglátta, ahogy apa simogatja anya hasát és halkan suttog valamit. Anyának boldog mosoly volt az arcán. Kínosan érezte magát a jelenet láttán, és sietve tovább ment.

„Anyukám babát vár” – villant át Zsoltin. Az ötlet inkább megdöbbentette, mint meglepette. Anyu mindig is szép volt, sok osztálytársa anyukájánál is fiatalosabb, mégis, hogy ilyen korában gyereket vállal, elutasítást váltott ki belőle. Még csak gondolni is kínos volt rá. Tudta, honnan jönnek a babák, de hogy a szülei ilyesmivel foglalkoznak… Ez nem valaki, hanem az anyja és apja!

— Apu, anyukám babát vár? — kérdezte egyszer, bátortalanul. Valahogy vele könnyebb volt erről beszélni.

— Igen. Anyu lányt szeretne. Talán butaság megkérdezni, te mit szeretnél – fiútestvért vagy lányt?

— Hát ilyen korában szoktak még szülni?

— Milyen korában? Anyukádnak csak harminchat éves, nekem negyvenegy. Te meg… ellened van?

— Engem egyáltalán megkérdezett valaki? — morogta Zsolti.

Apa figyelmesen nézett rá.

— Remélem, elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd. Anyu régóta álmodott egy kislányról. Amikor te születtél, albérletben laktunk. Anyu veled volt, én meg egyedül dolgoztam, alig futotta a létszükségletekre. Ezért nem akartunk még egy gyereket. Aztán meghalt nagymama, és a szülei átadták a lakását. Emlékszel rá?

Zsolt vállat vont.

— Kicsit felújítottuk, majd beköltöztünk. Amikor te nagyobb lettél, anyu is dolgozni kezdett, jobban álltunk anyagilag, vettem az első autót. A kislányt megint halasztottuk, azt mondtuk, majd lesz rá idő. Aztán egyszerűen nem jött össze… És most, amikor már feladtuk a reményt…

— Remélem, lány lesz, ahogy anyu szeretné. Persze, anyukánk fiatal, de már nem gyerek. Próbálj legalább ne idegesíteni, hogy ne aggódjon. Gondolkozz, mielőtt bunkó lennél. Ha bármi van, inkább nekem mondd. Megértettük egymást?

— Igen, apu.

Később megtudták, hogy tényleg kislány lesz. Otthon megjelentek a rózsaszín babaruha-darabok, aprócska, mintha játékok lennének. Kialakítottak egy kiságyat is. Anyu gyakran elmerengve ült, mintha csak magába figyelt volna. Akkor apa aggódva megkérdezte, minden rendben van-e. És Zsolti is átvette tőle a feszültséget.

Őt személy szerint hidegen hagyta a baba, főleg egy húg gondolata. Minek neki a nyüszítés és a pelenkák? Neki csak Virág Tóth kellett. Ha a szülei még egy gyereket akarnak, az az ő dolguk. De legalább kevesebbet fognak zaklatni. Talán még előny is lesz belőle.

— Veszélyes ez? Mármint, ilyen korában szülni? — kérdezte Zsolti.

— Minden korban vannak kockázatok. Persze, most nehezebb anyukának, mint amikor téged várt. Tizenhárom évvel fiatalabb volt akkor. De nem az erdőben élünk, hanem egy nagyvárosban, jó kórházakkal, orvosokkal… Minden rendben lesz — fáradtan tette hozzá apa.

— Mikor? Mennyi idő még?

— A szülés? Két hónap múlva.

De anyukája egy hónappal hamarabb szült. Zsolti a zajra ébredt. A szomszéd szobából nyögés és sietség hallatszott. Felkelt, álmosan hunyorgatva indult a szülők felé. Anyu az összegyűrt ágyon ült, a derekát fogva, oda-vissza hintázott, mint egy inga, nyögve. Apa idegesen futkosott, összeszedve a holmikat.

— Főleg az irattáskát ne felejtsd el — nyögte ki anyu, becsukva a szemét.

— Anyu… — szólította Zsolti, azonnal felébredve, és átvéve a szülei izgatottságát.

— Bocsáss meg, felkeltettelek. Itt ez a helyzet… Hol az a mentő? — kérdezte apa a levegőbe.

A levegő válaszolt egy csengéssel, apa pedig rohant kinyitni. Zsolti nem tudta, felöltőzzön-e, vagy maradjon anyu mellett. De ekkor belépett a mentős pár, egyből anyuhoz siettek, és furcsa kérdéseket tettek fel:

— Meddig tart már a fájás? Milyen gyakorisággal jön? Elfolyt a magzatvíz? — Amikor anyút újra elöntötte a fájás, apa válaszolt helyette.

Zsoltira senki sem figyelt, kiosont a szobából. Mikor visszajött, már felöltözve, a szülei éppen kimennek. Anyu pongyolában és papucsban ment. Az ajtóban apa hátranézett.

— Hamarosan visszajövök, te pedig takarítsd fel itt. — Még mondani akart valamit, de anyu felnyögött és apja karjába kapaszkodott.

Zsolti még egy ideig állt, bámult az ajtóra, a szokatlan csend hallgatásától. Aztán visszament, megnézte az órát. Még aludhatna két órát. Óvatosan összehajtotta a kanapét, felszedte a szétszórt holmikat, majd a konyhába ment. Apa akkor jött haza, amikor ő éppen iskolába készült.

— Na, megszülte? — kérdezte, próbálva kiolvasni a választ apa arcáról.

— Még nem. Nem engedtek be. Önts egy csésze teát.

Zsolti teát tett elé, szendvicset készített.

— Mehetek? — kérdezte.

— Menj. Majd felhívlak, ha újdonság lesz — ígérte apa.

Zsoltinak késése lett.

— Kovács méltóztatott megjelenni. Miért késtél? — kérdezte a matektanár.

— Anyukámat a kórházba vitték.

— Bocsáss meg

Rate article
News 24 Justall
Idegen gyermekek