Ma éppen a konyhában mosogattam, amikor a anyósom, Mária néni, megállt mögöttem.
“Zsófi, mi lenne, ha nálatok nyaralnék egy kicsit?” – mondta, miközben kezét a kockás konyharuhába törölgette. – “A felső szomszéd eláztatta a lakásomat, és most felújítják. A mesterek szerint szeptemberig el sem készülnek.”
A kezemben lévő merőkanál megállt a leves fölött. Egy egész nyarat anyóssal? Három hónapig egy fedél alatt? Gyorsan végigszámoltam a gyerekek szünetét, férjem, Balázs szabadságát, a nyaralást a Balatonnál… és mindez idő alatt Mária néni lenne velünk, a megjegyzéseivel, tanácsaival és a mindig elégedetlen tekintetével.
“Persze, anya” – hallottam a saját hangomat. – “Természetesen maradhat. Hová menne máshova?”
“Hát akkor megbeszéltük!” – örült az anyós. – “Nem leszek terhes, segítek, vigyázok a gyerekekre. Balázs állandóan dolgozik, te meg egyedül vergődsz velük.”
Balázs valóban sokszor késő estig bent maradt a munkahelyén, de én jól boldogultam tízéves Pistikével és hétéves Évikevel. Legalábbis addig, amíg Mária néni a maga rendszerével be nem tört az életünkbe.
Már másnap reggel nekiállt rendet rakni. Újra kimosta az összes edényt, mert szerinte én rosszul öblítettem le a mosogatószert. Átrendezte a hűtőt, mert a kolbásznak – állítása szerint – a felső polcon a helye, és nem akárhol. A gyerekek játékait szépen dobozba pakolta, és betette a tárolóba.
“Miért kell itt mindent széthagyni?” – kérdezte Évikétől, aki éppen a kedvenc babáját kereste. – “Ha végeztél a játékkal, rakd el!”
Évike sírva fakadt, én meg fogvacogva kivettem a játékokat vissza.
“Mária néni, a gyerekeknek otthon érzik magukat” – próbáltam ellenkezni.
“Otthon lenni nem ugyanaz, mint koszolni” – vágott vissza. – “Az én időmben a gyerekek illedelmesebbek voltak.”
Pisti, aki hallotta a beszélgetést, morogva motyogott valamit, és bezárkózott a szobájába. Egyáltalán nem kereste a nagymamát, aki viszont folyton megszólalta: vagy túl hangosan hallgat zenét, vagy túl sokat ül a számítógép előtt, vagy túl zajos az udvaron a barátaival.
Este Balázs fáradtan és éhesen ért haza. Mint mindig, melegítettem neki vacsorát, de mielőtt asztalhoz ülhetett volna, Mária néni közbeszólt.
“Balázskám, csak rád nézek, olyan sovány vagy!” – pityerget, miközben teli tál levest tett elé. – “Zsófi nem etet rendesen, csak ezek a bolti félkész ételek. Holnap elmegyek a piacra, veszek rendes húst, csinálok fasírtot.”
“Anyu, ne tegyed, mindenünk megvan” – próbálta lebeszélni Balázs, de anyja már belelkesedett.
“Hogyhogy ne tegyem? A fiad vagy, gondoskodom rólad! Mert ahogy nézem, itt mindent elhanyagoltok… A







