KÉT LATTE.
– Jó estét, Tóthné asszony! A szokásos, két latte? – kérdeztem mosolyogva, miközben figyelmesen szemügyre vettem a későn érkezett vendég apró, ráncos, de még mindig bájos arcát.
– Jó estét, Lizi drága! Igen, a szokásos, két latte. És ha szabad kérnem, egy fahéjas csígát is – mondta Tóthné, miköznek bottal támasztva fájdalmasan leereszkedett az ablak melletti asztalhoz.
– Aggódtunk, mi történhetett, hogy ma megzavarodott a szokásos rendje? – kérdeztem, miközben intézkedtem az újonc pincérnővel. – Biztos nem feledkezett meg arról, hogy ma milyen nap van. Még ki is futottam az utcára, hátha meglátom.
– Kedvesem! Az, amitől tartott, egyszer biztosan megtörténik velem, de mikor és hogyan, azt senki sem tudja. Ne aggódj, Lizi, egyszerű a magyarázat – reggel mentem a nyugdíjért, de a bankautomata lenyelte a kártyámat. Aztán a bankban kellett új kártyát igényelni, és hát persze, sorban állás. Mintha minden idősebb hölgy a kerületben ma döntötte volna el, hogy devizát vált! – Tóthné nevetett, de látszott rajta a fáradtság. Keze, melyet mindig fekete csipkés kesztyű takart, remegett, szája sarka lehanyatlott, és sápadt arcán még mélyebben ütöttek ki a ráncok. Igen, az évek senkit sem kímélnek…
Én a belváros egy hangulatos kávézójában dolgozom adminisztrátorként, a barátságos Debrecen szívében. Ez a város, mely oly sok emberi titkot őriz, számomra különleges hely. Tizenöt éves koromban kezdtem dolgozni, amikor anyukámnak új telefont akartam venni nyári munkából. Először csak padlót mostam és edényeket mosogattam, majd idővel pincérnő lettem.
Az iskola után pszichológiát tanultam levelezőn, de a kávézó maradt az élet iskolája, ahol mindennap tanulok az emberekről. A kávé itt nemcsak ital, hanem lelket erősítő bájital is, mely emlékeket támaszt fel és álmokat elevenít meg. Mindig figyelem a vendégek arcát, hogy megértsem a hangulatukat. A kávéházban mindenféle ember megfordul – zajos tinédzserek, szerelmes párok, elegáns hölgyek idősebb urak társaságában, vagy fiatal anyukák kíváncsi gyermekeikkel.
Még a karrierem kezdetén találkoztam egy különleges házaspárral, akikről most mesélnék. Egy magas, derék, ősz hajú úr és egy mindvégig bájos asszony voltak. Minden szombaton, akár esett az eső, havazott vagy sütött a nap, Tóthné és Farkas úr karöltve sétált a szűk, hangulatos utcákon, és mindig bejöttek hozzánk kávézni. Ez volt a heti szertartásuk, amit alig lehetett megzavarni.
– Megfagytál, te makacs teremtés, aki egyben az életem társa is? Mondtam, hogy vigyél esernyőt! Már tegnap este fájt a lábam, te meg csak hajtogattad, hogy nem lesz eső. Nos, ki is lett igaza? – dörmögte Farkas úr, miközben önfeledten nézte, ahogy felesége, kisujját csipőre téve, élvezi a kávét.
– Na és? Nem esett semmi bajom. Nem cukorból vagyok, nem olvadok – felette makacsul.
– Már elfelejtetted, tavaly ősszel, amikor szintén ellenkeztél, és átázott a lábad? Aztán egy hónapig kellett kezelni a bronchitisedet! – heveskedett Farkas úr. – Ennyi idős korunkban vigyázni kell magunkra!
– Ne légy már ilyen morcos, öregem! Minden rendben lesz, ne aggódj. Inkább rendelj még egy fahéjas csígát – annyira finomak itt – mosolygott Tóthné.
Mint egy királynő, bólintott, ami jóváhagyást jelentett, férje pedig, szemét róla nem veszve, kavargatta a cukrot a gyöngyházas csészében. Boldogan nézte, ahogy felesége harap egyet a friss süteményből, majd csukott szemmel, egy kis dallamot dúdolva élvezi az ízét.
– Imádom nézni, ahogy eszel! – mondta Farkas úr. – Sokkal jobb, mintha én enném. De hogy fér beléd ennyi, és mégse hízol? Drága feleségem, irigylem az étvágyad, mert én az utóbbi műtét óta alig bírok enni.
Sajnos, egy éve Farkas úr elhunyt, de Tóthné továbbra is minden szombaton megjelenik a kávézóban. Két latte-t rendel, de csak az egyiket issza meg. A másik csésze érintetlenül marad. Az ablaknál ül, aprólékosan kevergeti a cukrot, és hallgat. Néha könnyezik, fehér zsebkendőjével óvatosan letörli a szemét.
Tudom, hogy ilyenkor nem szEgyszer csak megszólalt csendesen: „Tudod, Lizi, a remény mindig velünk marad, ha a szívünk emlékezik.”
