És mégis, a sorssal nem tréfálunk
A legjobb barátnők, Zsófi és Bori, már kiskoruk óta együtt nőttek fel egy kis faluban, ahol mindenki úgy tartotta, hogy a barátságuk „elválaszthatatlan”. Mindketten csinosak voltak, bár Zsófi lágyabb és nyugodtabb természetű volt, míg Bori olyan, mint a tűz – fürge és harcias.
A középiskola felsőbb osztályaiban mindenki tudta, hogy Tamás sóvárog Zsófi után, de ő nem vette komolyan a fiú tekintetét. Persze, ez hízelegett az önérzetének – Tamás mindenhová követke, virágot hozott (igaz, csak mezeit), minden nap sétára hívta, sőt, még szerelmet is vallott. De Zsófi csak mosolygott erre a kedves, de félénk fiúra. Talán még összejöhettek volna, ha közéjük nem áll a öntelt Máté, aki minden szép lányt magáénak akart.
A barna hajú, barna szemű Máté büszkén lépegetett az iskola folyosóin, nem hagyva nyugodni a lányokat. Mindkét barátnő beleszeretett, és eleinte még csak tréfálkoztak is:
– Képzeld, Zsófi, milyen szerencsés lesz az a lány, aki feleségül kapja ezt a szépséges Matyiát! – nevetett Bori.
Máté pedig érezte, hogy mindkettőjüknek tetszik, úgy érezte magát, mint egy kis Don Juan, és váltogatta a randipartnereket. Egy héten az egyikkel, másik héten a másikkal, míg végül a lányok is egymásra haragudtak a fiú miatt. Ez a versengés még jobban felkeltette Máté érdeklődését. Imádta felbosszantani őket, de a szerelmet sem felejtette el.
Egyszer a legjobb barátnők teljesen összevesztek Máté miatt, és várták, hogy végül kit választ. Aztán egy nap Zsófi találkozott vele, és közölte:
– Matyi, várandós vagyok tőled. Mi lesz most?
– Tényleg? – lepődött meg Máté, megvakarva a tarkóját. – Hát akkor mi mást tehetünk? Házasodjunk meg, egy gyereknek apára van szüksége. Remélem, egyetértesz… Hova meneküljünk már?
A sors döntött helyettük, és Máté megnyugodott. Egy hét múlva ballagás volt az iskolában. A barátnők váratlanul kibékültek, megbeszélték a dolgokat, és úgy tűnt, mindent letisztáztak. Zsófi azt hitte, hogy őszinte volt a beszélgetés, és boldogságot kívántak egymásnak. De tévedett – Bori mélyen sértetten és forró haraggal telve távozott.
Máté és Zsófi esküvője zajos és vidám volt a faluban, majd családi életet kezdtek. Jól éltek, nyugodtan, és megszületett a fiuk, Pisti. A saját házukban laktak, amit Zsófi a nagymamájától örökölt. Máté ügyes volt az asztalosmunka terén, felújította, bővítette a házat. De kombájnosként dolgozott, és értett a technikához.
Nehéz idők jöttek, válság ütötte fel a fejét, Zsófi könyvelőként dolgozott, de elküldték. A szövetkezet bezárt, a kombájnosokat is kezdték elbocsátani, bár Mátét még nem, csak hosszú szabadságra küldték.
– Matyi, mit csináljunk? Pisti mindent elnyűtt, most meg első osztályba megy. A cipője alig bírja, a csizmája szétrepedt. Aztán jön a tél, minden téli ruhát újra meg kell venni – panaszkodott Zsófi.
Máté egyetértett a feleségével, a majdnem hétéves Pisti mindent gyorsan tönkretett. A szövetkezetet pedig elárasztotta a válság. A főkönyvelő, Irén, sajnálta Zsófit, aki fürge volt a munkában, és mindent azonnal megértett. Egy boltban találkozva így szólt:
– Zsófi, a lányom mesélte, hogy a járási adóhivatalban titkárra van szükség, bár rengeteg a munka. A lányom is jelentkezett volna, de terhes, és három hónap múlva szül, így nem veszik fel.
– Ó, köszönöm, Irén néni! Holnap reggel azonnal buszra ülök – örült Zsófi.
Másnap reggel elment a járási városba, és belépve az adóhivatalba, leült egy padra, várva, hogy behívják a személyzeti osztályra. Már tudta, hogy a fizetés nem túl magas, és sok a feladat, de ez nem ijesztette meg – ha semmi sincs, akkor a munkától sem fél. Végül behívták.
– Jó napot – mondta félénken.
– Jó napot, üljön le – válaszolta élesen egy szemüveges fiatal nő, akinek a hangja ismerősnek tűnt Zsófinak.
A nő szigorú öltözékben volt, feltűnően piros ajakkal és szemüveggel. A számítógépet bámulta, majd felemelte a fejét, és Zsófi majdnem felugrott.
– Bori?! – kiáltotta örömmel. – Hát ez már
