Minden, csak nem érző szív

**Naplóbejegyzés**

Tizenöt éves voltam, amikor megtudtam a szüleimtől, hogy hamarosan lesz egy öcsém vagy húgom. Dühöngtem, tettem-vettem, mintha a világ vége volna.

– Anyu, miért kell még egy gyerek? Most, öregkorotokban? Nem elég vagyok én? – kiabáltam, mert féltem, hogy a figyelem és a pénz már nem csak az enyém lesz.

Eddig minden kívánságomat teljesítették, de most hirtelen a kisbabáról beszéltek: kiságyat, babakocsit, fürdőkádot kellett venni. Mégis miért? Nekem új csizmák kellenének!

Szerettem volna szépen öltözni. Nem voltam egy szépség – nagyobb termetű, szögletes vonásokkal –, de hittem, hogy a divatos ruhák segítenek. Ezért mindig rángattam a szüleimet, és ők engedtek. De most jön ez a testvér, és tönkreteszi az életemet.

Megszületett a húgom, Zsófi. Nem örültem neki. Bábabá szép volt: kék szem, göndör haj. Már babakocsis korában utánam kapdosott, de én elkerültem.

– Anyu, vedd már el ezt a Zsófit, csak útban van!

Az évek múltak, Zsófi egyre szebb lett, én pedig egy közönséges falusi lány maradtam. Nem mentem férjhez, iskola után a postán kezdtem dolgozni, levélkért jártam a faluban.

Aztán Zsófi tizenkilenc évesen szerelmes lett egy Bencébe, aki gyakorlatra jött a faluba. A fiú eltűnt, Zsófi meg terhes maradt.

– Tartsd meg – mondta anya –, megoldjuk. Apáddal segítünk.

Zsófi megszülte Pistikét. De tőlem csak a szidást kapta.

– Te mindig is könnyelmű voltál. Szerelmet akartál? Nincs ilyen! Nézz rám, én nem hiszek benne, ezért nem csaltak át, mint téged. Te meg csak álmodozol. Most meg egyedül kínlódsz a… – undok megjegyzéseket tettem a fiúra.

Nem sajnáltam senkit. Naponta szidtam Zsófit, hogy egyedülálló anya lett. De csak akkor, ha a szüleink nem hallották. Még azt is mondtam:

– Minek ez a Pistike? Ott kellett volna hagyni a kórházban! – Zsófi sírt, de én nem éreztem bűntudatot.

A húgom menekülni akart, de hová? Nincs pénze, nincs férje. Aztán én döntöttem úgy, hogy elköltözöm a városba.

– Elegem van belőletek! Egyedül fogok élni!

Végre elszakadtam a családomtól. Nem volt szakmám, de elegem volt, hogy mindenki csak Zsófival és Pistikével foglalkozik. Harminc felett jártam, és reménykedtem, hogy a városban találok egy férfit.

A megyeszékhelyre mentem, munkát kerestem. Rájöttem, hogy építkezésekhez is felvesznek, és akár lakást is kaphatok. Könnyen bírtam a vödröket, megtanultam vakolni. Mohó lettem, minden fillért megspóroltam. A szüleimet elfelejtettem, és ha kérdezték, csak annyit mondtam:

– Megbántottak, én meg eljöttem. Most majd megsínylik! – A munkatársaim csóvál

Rate article
News 24 Justall
Minden, csak nem érző szív