A munka, vagy én?

— Te… te… Nem hiszem el, amit hallok! Ez nem fér a fejembe! A nyomorult munkád, a sürgős hívásaid, a végtelen üzleti utaid! — Zsóka lenyomta a csészét az asztalról, és az a falba csapódott, szétszórva a meg nem ivott kávét. A szilánkok szétrepültek, mint a bulizó konfetti.

— Hagyd már ezt a hisztit, mit csinálsz, mint egy kölyök! — Bence még a hangját sem emelte fel, és ez még jobban felidegesítette. Belül minden forrt benne, ő meg csak állt ott, mint egy bálna. — Nem tudom lemondani ezt az utat, megérted már? Ez a jóvátétel a pozícióért.

— A pozícióért?! — majdnem fulladozott a dühtől. — Mindig, mindig a meló előrébb való nálunk! Emlékszel, kihagytad Kincske ballagását, még csak fel sem hívtal a születésnapomon, hiába emlékeztettelek egy héttel előbb! És most ez! Misikének két nap múlva műtétje lesz, te meg megszaladsz abba a… Debrecenbe!

— Pécsre, — javította ki automatikusan Bence, és rögtön be is harapott a nyelvére.

— Mindegy! Akár a Holdra is! — Zsóka legyezett a kezével, mint egy malom. — Nem leszel itt, amikor a fiadnak altatják! Amikor halálra van rémülve, és én is faldalomban vagyok! És mindez csak valami hülye papír miatt, amit alá kell írnod!

Bence hangosan kiengedett egy levegőt, és végighúzta a tenyerét az arcán. A szeme alatt zsákok, borostás, de a tekintete makacs, mint mindig.

— Milyen hülye szerződés ez már… Ez az esély a pénzügyi igazgatói székre, nem érted? Hány évet tettem bele – húszat, ha nem többet, egész életemet. Amúgy meg Misikének csak egy rutinműtétje van, miért hisztizel ennyire? Mandulaműtét! Nem valami agydaganat!

— Ja, persze! És ha mégis baj lesz? — Zsóka már a tenyerébe vájta a körmét. — Akkor mit csinálunk, ha?

— Semmi baj nem lesz, — intett le. — Beszéltem az orvossal.

— De ha mégis?! — már sípoló hangon kiáltotta.

— Ülj már le! — megrántotta a vállát. — Ha történik valami, azonnal repülőre ülök és hazajövök, az első géppel! Mint akkor, amikor Kincske vakbelét vették ki, emlékszel?

— Igen, emlékszem! — mérgezetten vágta vissza. — Nyolc órával később értél oda, mikor már mindennek vége volt! Az orvosok rég otthon voltak, te meg csak leszálltál a gépről, nagy hős!

Bence csak a fejét rázta:

— Mi vagyok én? Gumi? Nem tudok kétfelé szakadni, Zsóka. Neked dolgozok, mint a barom, hogy nektek minden meglegyen. Elfelejtetted, hogy milyen ideges voltál az új lakás miatt? “Költözzünk már, a szomszédok hangosak, koszos az udvar, a metró meg messze van…”

— Bárcsak maradtunk volna abban a panelban! — törte fel magát. — De egy normális férjjel és apával, aki legalább néha látja a gyerekeit, nem csak vasárnap ebéd után!

Bence döccent a székre – tömör kilencven kilóval:

— Nézd, nem így beszéltünk meg? Te vagy otthon, a gyerekekkel, a háztartás, én meg dörgölöm a konyhát, hogy pénz legyen a házban. Mi változott? Mikor lett ez hirtelen probléma?

Zsóka kinyitotta a száját, hogy mindent odamondjon, de ekkor az ajtó — csatt! — kinyílt, és a gyerekek hangja hallatszott, a táskák zuhantak a padlóra.

— Na jó, majd megbeszéljük később, — dörmögte, és kigurult a konyhából, miközben egy erőltetett mosolyt eresztett az arcára. Annyira művi volt, hogy a szája is görcsbe rándult.

Bence kinyitotta a laptopját. Esteig be kell fejeznie az előadást, de az agyában csak köd leng, és semmi használható gondolat.

Este, mikor a gyerekek már aludtak, Zsóka a konyhában ült, és ész nélkül görgette a telefont. Már nem sírt, csak úgy érezte, minden érzése elzsibbadt. Huszonkét év házasság, és minden évvel egyre inkább úgy tűnt, a kapcsolatuk olyan, mint egy könyvelési tábla: bevétel, kiadás, eszközök, források. Mikor lett ilyen bonyolult?

Bence belépett a konyhába, és szótlanul leült vele szemben.

— Kávét iszol? — kérdezte Zsóka, fel sem emelve a szemét.

— Igen, — bólintott. — Zsóka, beszélnünk kell.

— Miről? — felállt, és bekapcsolta a vízforralót. — Minden világos. Holnapután elutazol. Én meg egyedül viszem Misikét a kórházba.

— Figyelj, — Bence odalépett hozzá, és óvatosan a vállaira tette a kezét. — Tudom, hogy nehéz neked. De ez tényleg fontos számomra.

— Fontosabb, mint mi? — Zsóka ráfordult, és a szemében Bence nem haragot, hanem fáradtságot és csalódot látott.

— Mindent nektek csinálok, — mondta halkan. — Minden, amit teszek — nektek.

— Nem, Bence, — rázta a fejét Zsóka. — Mindent magadnak csinálsz. A hiúságodnak, a karrierednek. Mi, a gyerekek már rég másodhegedűsek vagyunk.

— Nem igaz, — próbált visszaszólni Bence.

— De igen. Tudod, mit mondott Misike a műtétjéről? “Jó, hogy apuci éppen utazik, akkor nem idegeskedik az elvesztegetett munka miatt.” Tizenegy éves a gyerek, és már megtanult alkalmazkodni a tiedhez.

Bence szótlanul állt, szavait keresve.

— Tegnap meg Kincske megkérdezte, eljössz-e a diplomaosztójára jövőre. Nem azért, mert látni akar, hanem mert attól fél, te megint “fontos ügyben leszel”.

— Megpróbálok ott lenni, — motyogta Bence.

— “Megpróbálok”, — ismételte utána Zsóka. — Mindig ez a “megpróbálok”. Tudod, mikor jöttem rá, hogy a munkát választottad, nem engem? Amikor vetéltem. Emlékszel, tíz éve? Két nap múlva értél haza, mikBence összeszorította a száját, és csendesen a szeme sarkából letörölte egy könnycseppet, mert végre megértette, hogy az igazi kincseit már rég elveszítette – de mostantól mindent meg fog tenni, hogy visszahódítsa őket.

Rate article
News 24 Justall
A munka, vagy én?