A tréfa nem jött be
Vidám és bohókás Zsófi egy napot sem tudott kibírni viccek nélkül. Az iskolában mindig tréfálkozott, a srácok ezért csípették, az egyetemen pedig a humoristák csapatában játszott. Még a fiúkat is úgy választotta, akiknek volt humorérzékük.
— Zsófi, túl gyorsan cseréled a pasikat — mondta neki egyszer az egyetemi barátnője, Kati. — Egyikkel beszélgetsz, mással sétálsz, és már a harmadikkal ismerkedel.
— Kati, tudod, hogy a humorérzék az egyik legfontosabb számomra. Egy napot sem bírok ki nélküle. Nem az én hibám, hogy ilyenekkel találkozom: Pistike még mosolyogni sem tudott, Bandika meg ha egy ujjat mutatsz neki, a földre esik a nevetéstől. Az is már túlzás — magyarázta a barátnőjének.
— Hát, te sokáig fogsz keresni, amíg meg nem találod a tökéleteset — mosolyodott el Kati.
— Szeretek nevetni, tréfálkozni. Olyan pasit is akarok, akivel lehet poénkodni — mondta Zsófi.
— Zsófi, de az élet nem tréfa. Nekem például komolyabb pasi kellene, ezek a bohóckodások… nem nekem valók — válaszolta komolyan Kati.
— Különbözőek vagyunk, Kati. Engem azok a fiúk érdekelnek, akik nemcsak viccelnek, de magukon is tudnak nevetni, akik a jó oldalát látják a dolgoknak. Nagy dolog, ha pozitív emberek vesznek körül. A lényeg, hogy a viccek ne menjenek a túlzásba — gondolkodott Zsófi.
Zsófi imádta a április elsejét, amikor az egész nap tréfáknak szentelhető, és senki sem szabad, hogy megsértődjön. Az egyetemen is, majd az irodában is mindig próbált valakit megtréfálni. Maga pedig szinte mindig felismerte, ha valaki rajta akart tréfálkozni. Ilyen természete volt.
Persze, randizgatott, de Pisti tényleg egy mogorva fickó volt, egy viccet sem ért, és sértődött is, ezért Zsófi hamar szakított vele. Bandi eleinte tűrhető volt, nevetett a poénjain, együtt nézték a humoros műsorokat, de Zsófi észrevette, hogy néhány viccet mégsem fog fel, így lassan kihűltek egymás iránt.
Szakítás
Amikor megismerkedett Balázzsal, azt hitte, hogy vele le tudná élni az életét — és persze, tréfálkozni is mellette, mert az nélkül nem megy. Ezért egy április elsején elbújt a lakás sarkába, és amikor elhaladt mellette, hirtelen előugrott rémisztő fejjel, így kiáltva: “Huhh!” A tréfa nem jött be, Balázs nem ijedt meg, de Zsófi készen állt, várva a válaszcsapást.
Furcsamód, aznap Balázs egy viccet sem mondott. Viszont két nappal később, amikor Zsófi kávét és egy csokoládét vitt a szobába egy tálcán, Balázs egy gumikígyót dobott elé, ami úgy mozgott, mintha valódi lenne. Zsófi megijedt, a tálca kiesett a kezéből, a forró kávé szétfröccsent.
— Balázs, mi a francot csinálsz? A kávé forró volt, szerencsére nem égtem meg vele! — kiabált felháborodva.
Balázs nyugodtan válaszolt:
— Ez csak a visszavágás. Honnan tudhattam volna, hogy ennyire megijedsz?
Persze, összevesztek, de aztán kibékültek. Viszont egy hónap múlva Balázs ismét “megtréfálta” — ezúttal egy valódi kis kígyóval, amit barátjától kölcsönzött. Igaz, nem volt mérges, de élénk színű. Zsófi éppen megitta a teáját, indulásra készülve a munkahelyre, amikor a kígyó feléje csúszott. A lány beleugrott a székbe, a teát magára öntve, és sikoltozva riadBalázs nevetett, fogta a kígyót és egy dobozba tette, de Zsófi ekkor már határozottan közölte vele, hogy többé ne keresje, mert a humorának semmi köze a szeretethez, és ezzel bezárta maga mögött az ajtót.
