Egy egész
Van, aki nem hisz benne, mások viszont meg vannak győződve arról, hogy létezik két fél, amelyek megtalálják egymást, és egy egésszé válnak. Semmi sem választhatja el őket, csak a halál – ezzel nem lehet vitatkozni.
Szép fogalmak léteznek: szerelem, odaadás, figyelem, hűség. Ezek az érzések uralkodnak a szerető családokban, az igazi családokban, ahol a férj és a feleség egy egész.
Így éltek Eszter és László is. Szerelmesek lettek, házasodtak, és már az első naptól kezdve támogatták, gondozták egymást.
— Eszti, nézlek titeket Laciékkal, mintha két fél lennétek, aki tökéletesen passzol egymáshoz — nevetett a barátnője, Zsófi.
— Mi egy egész vagyunk — válaszolta mosolyogva Eszter, bár nem tulajdonított nagy jelentőséget a szavaknak, csak úgy mondta.
— Meg is érdemled, Esztike, ilyen férjet. Bárcsak nekem is sikerülne ilyet találnom.
— Meg fogod, csak higgy benne — biztatta Zsófit.
Évek múltak. Eszternek és Lászlónak két fia született. Szeretetben és gondoskodásban nevelték őket. László soha nem emelte fel a hangját sem a feleségére, sem a gyerekekre. Eszter is nyugodt természet volt. A családjuk erős és harmonikus volt. Együtt mentek nyaralni, együtt utaztak a nyaralóba. Senki sem mondhatott róluk rosszat.
László az építőipari vállalatnál dolgozott osztályvezetőként, Eszter pedig történelmet tanított a középiskolába járó diákoknak. A gyerekek jól tanultak, sportoltak.
A nagyobbik fiú érettségizett, egyetemre ment, a kisebbik még tizedikes volt. Egy napon László hazajött a munkábol és csendben lefeküdt a kanapéra, rosszul érezte magát. Nem akarta megijeszteni a feleségét, de Eszter rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben – a férje soha nem feküdt le munka után.
— Laci, mi bajod van? Rosszul vagy? — kérdezte aggódva.
— Igen, valami gyengeség van bennem. Ne aggódj, majd elmúlik. Nem először fordul elő…
— Hogyhogy már volt ilyen? — csodálkozott Eszter.
— Egyszer a munkahelyen is így volt, de aztán elmúlt. Most csak pihenek egy kicsit, és jobban leszek.
Eszter megterített, de a férje nem evett.
— Eszti, egyél nyugodtan, nekem most nincs étvágyam.
Eszter alig evett, csak töprengett, mi lehet a férjével. Sosem panaszkodott az egészségére.
— Még nem az a kor, hogy emiatt legyen rosszul. Negyvenhárom éves, ez még a férfi prime! Elmegyünk vele az orvoshoz — gondolta magában Eszter, miközben egyedül ült a konyhában.
László is gondolkodott:
— Nem értem, mi bajom van. Egészséges ember vagyok, de valami gyengeség szállt meg. Nem akarom, hogy a feleségem aggódjon. Mindegy, majd pihenek egy kicsit.
Reggelre minden rendben volt, reggeliztek, majd külön utakon indultak: László a munkába, Eszter az iskolába. Nem sokkal később Eszter észrevette, hogy a férje lefogyott, elsápadt.
— Laci, tényleg jól vagy?
— Igen, csak néha fáradtabb vagyok…
— Akkor holnap bejelentelek az orvoshoz, és elmegyünk. Ez nem játék. Negyvenhárom évesen nincs helye ilyen gyengeségnek. Szorongok miattad.
Amikor Eszter megtudta a férje betegségét, nem akarta elhinni.
— Doktor úr, nem lehet, hogy tévedés?
— Milyen tévedés? A férje teljes kivizsgáláson esett át, és sajnos kiderült, hogy daganatos betegségben szenved. De nem utolsó stádiumban, harcolunk. Ne adják fel, reménykedjenek.
Eszter bezárkózott a fürdőszobába, nehogy a férje lássa a könnyeit. Beengedte a vizet és zokogott.
— Nem hiszem el, hogy Laci meghalhat. Nem akarom elhinni, nem fogadom el — gondolta. — Tudom, milyen kegyetlen ez a betegség, az apám is emiatt halt meg. A gyógyszerek csak időlegesen segítenek, aztán hatástalanná válnak.
Kijött, elmosogatott. A férje a tévét nézte. Ő is tudta a diagnózist, de nem akarta megmutatni, mennyire megrázta.
Mindketten ugyanarra gondoltak, de úgy tettek, mintha minden nem lenne baj.
Végül Eszter úgy döntött, megnyílik a férjének.
— Laci, ne titkolózzunk egymás elől. Tudom, mindketten aggódunk. Érzem rajtad, hogy nehéz számodra. De ne add fel! Megállapodunk, hogy harcolsz. Együtt harcolunk. Ne veszítsd el a reményt. Ha feladod, soha nem bocsátom meg, tudd meg. Ígéred?
Eszter visszagondolt az összes nehézségre, amin keresztülmentek. Emlékezett rá, amikor kiég
