Réka leült az ágy szélére, és fáradtan nézett a szépen elrendezett bankjegyekre, amelyek az asztalon hevertek. Két éven át minden forintot, minden fillért megtakarítottak Sándorral, hogy megengedhessék maguknak a tengerparti nyaralást, ami eddig csak álomnak tűnt.
Egy kis ház a parton, friss hal a vacsorához, a hullámok zaja, a szél suttogása és a mindennapi gondoktól való szabadság. Mindez úgy érződött, mintha jutalom lenne az évekig tartó kemény munkáért, az óvatos megtakarításokért és a ritka kis örömökért.
“Megérdemeltük ezt a pihenést,” gondolta Réka, miközben a pénzt nézte. Azt szerette volna hinni, hogy most végre mosolyog rájuk a szerencse. Ez a nyár lehetett volna a vágyott lélegzetvétel, a várt szünet a mindennapi rohanásból.
A szobába belépett Sándor. Tíz éves volt. Izgatottan forgatott a kezében egy fejhallgatót, amit Réka a születésnapjára vett neki, minden spórolás ellenére, hogy legalább egy kis örömet szerezzen a fiának.
“Anyu, biztos jó lesz ez?” – kérdezte, leülve a székre, és figyelmesen nézve az anyjára.
“Persze, fiam,” – válaszolta Réka lágyan. – “Csendes lesz, a strand is majdnem lakatlan, és van egy gyümölcspiac a közelben. El tudod képzelni, milyen jó lesz a napon feküdni? A tenger, a friss levegő, semmi nyüzsgés…”
Sándor mosolygott és bólintott, de a szemeiben megvillant egy árnyék – tudta, milyen nehéz az anyjának egyedül megküzdenie a mindennapokkal, hogy mennyit spórol magán, és hogy minden egyes forint, amit a borítékba tettek, kemény munkával jött össze. Ez a nyaralás volt a közös álmuk, amit úgy őriztek, mint a legdrágább kincset.
Ekkor csörgött a telefon. A képernyőn ez állt: “Béla”.
“Szia, nővérem!” – szólt vidáman a hang a kagylóban. – “Hogy vagy? Hova mentek nyaralni idén?”
Réka sóhajtott. Béla mindig is uralkodó természet volt, aki úgy gondolta, mindent jobban tud, és ezt soha nem titkolta.
“A tengerhez megyünk Sándorral,” – válaszolta óvatosan. – “Egy kis szobát akarunk bérelni a parton, csak pihenni.”
“Miért költenétek a pénzt?” – kacagott Béla. – “Nálunk van egy nyaraló a tengerparton! Gyeretek hozzánk. Friss levegő, gyümölcsök, csend. Megspóroljátok a pénzt.”
Réka elgondolkodott. Béla mindig úgy tett, mintha jobban tudná, mi a helyes. De Sándor felvillanyozódott a lehetőségtől, hogy a rokonoknál tölthetik a nyarat.
“Anyu, egy egész nyaraló a tengerparton!” – mondta reménykedve. – “Menjünk Bácsi Bélához! A pénzt meg megtarthatjuk későbbre.”
Réka sóhajtott, kissé kételkedve, de végül bólintott.
“Rendben,” – válaszolta. – “Átmegyünk.”
Béla a pályaudvaron várta őket, széles mosollyal és öleléssel.
“Végre! Már azt hittem, soha nem jöttök!” – kiáltotta, erősen átölelve Rékát. – “Gyertek, az asztal már terítve van.”
Ildikó, Béla felesége, a lányukkal, hároméves Annikával állt mellette, aki boldogan integetett.
“Ez aztán a fogadtatás!” – kiáltotta Ildikó, és ölelésbe borította Rékát.
A nyaraló hangulatos volt: faépület, fonott székek a verandán, hintó az almafa alatt, hinta, amelyet a szellő ringatott. A tengerpartra gyalog tizenöt perc volt, egy mezői virágokkal és füvekkel benőtt ösvényen. Az első két nap olyan volt, mintha mesében lennének – napoztak, fürödtek a hideg tengerben, friss süteményt és áfonyát ettek, hallgatták a madarak énekét és a hullámok zúgását.
Réka nézte Sándort, ahogy Annikával játszik, leszed egy almát, és kacsákat etet a közeli tónál. Hosszú idő után először könnyedséget érzett a szívében.
De harmadik nap reggelén minden megváltozott. Reggelizés közben Béla rászólt Rékára:
“Réka, te tudsz főzni, ugye? Megfőznéd a levest ebédre? Ildikó már kimerült Annikával.”
Réka kissé meglepődött, de bólintott:
“Persze, nem probléma.”
Este, miután mindenki összegyűlt a vacsora után, Béla megkérte, hogy segítsen elmosogatni.
“Réka, nagyon elfáradtunk ma. Nem baj, ha te megcsinálod?”
“Jó…” – válaszolta visszafogottan, próbálva nem mutatni meglepetését.
Negyedik nap Sándor kapott egy kosarat a következő utasítással:
“Vidd a kosarat, Sándor, szedj málnát. Mindenki szereti a sütit.”
“De én a strandra akartam menni…” – motyogta vontatottan.
“Előbb a munka, utána a pihenés,” – vágta rá Béla szárazon.
Napról napra egyre több feladatuk lett. Réka felmosott, vigyázott Annikára, míg Ildikó bevásárolt a városba. Sándor gyomlált, hordta a vizet a kútból. Eleinte segítségnek érezték, de hamar világossá vált: a pihenés munkává változott. Ez nem volt az a gondtalan nyaralás, amiről álmodtak.
Este, amikor Sándor visszajött a kertből, karcolásokkal a kezén, leült a verandára és néma kérdést intézett az anyjához.
“Anyu,” – suttogta halkan, – “miért nem mehetünk csak úgy a strandra, és miért kell mindezt csinálni?”
Réka összeszorította a száját, nehogy elsírja magát. Az igazságtalanság és a furcsa viselkedés érzése töltötte el a mellkasát.
“Minden rendben lesz, még pihenünk,” – válaszolta alig hallhatóan.
De belül nőtt benne a nyugtalanság és a reménytelenség. Nem akart elmenni, de maradni sem akart.
Másnap Réka úgy döntött, őszintén beszél Bélával.
“Béla,” – kezdte óvatosan, – “a tengerhez szeretnénk menni. Azért jöttün







