Ma ma ma sokáig imádta a magyar színésznőt, Kovács Katát, ezért a lányát is így nevezte el.
Az apa elhagyta őket, amikor Kata nyolc éves volt. Nehezebb lett az élet, de legalább véget ért a mindennapi veszekedés. Kata már elég nagy volt, hogy megértse, miért veszekszenek a szülei.
Anyu azt kiabálta, hogy apa egyetlen nőt sem képes elkerülni. Amit Kata nem értett, az az volt, hogy a fiatal és szép nők hogyan tudtak apával kapcsolatot folytatni, miközben tudták, hogy neki van családja.
— Elegem van! Nem bírom a találgatásaidat! Inkább a barátaimmal töltöm az időt, mint veled! — ordított apa, és becsapta az ajtót.
Kata örült, ha apa nem volt otthon. Akkor anya nem sírt, senki nem kiabált. Főleg, hogy az apja amúgy sem foglalkozott vele. Mindig dolgozott, hazaért, amikor már aludt, a hétvégéket pedig a barátaival töltötte.
Egyszer különösen nagy veszekedés volt. Anyu és apa üvöltöttek egymással, és Kata hallotta, ahogy a csörömpölő edények összetörnek.
— Téged sem mi, sem a lányod nem érdekel! Nemcsak engem, de őt is elhagyod! Persze, csak a nőkre gondolsz…
— Akkor viszem magammal — válaszolta apa.
— És az új feleséged nem fog ellenezni? Már van egy fia, akit nem nevel, egy igazi csirkefogó lesz belőle…
Kata a szobájában ült, és a tenyereit a füléhez szorította, hogy ne hallja a kiabálást. Félt és ideges volt. De hirtelen csend lett. Leemelte a kezét a füleiről, de nem mert kimenni. Aztán anya jött be bedagadt szemmel.
— Megijedtél? Ne félj. — Anyu átölelte Katát. Így ültek egy ideig.
— És apa? Elment? Egy másik nőhöz?
— Mindent hallottál? Bocsi, teljesen elfelejtkeztem rólad. De megoldjuk, igaz? Akarsz teát? Sütivel?
— Akarok.
— Maradj itt, rendbehozom a konyhát, és visszajövök érted — mondta anya, és kiment.
Kata még egy kicsit ült a szobájában, de végül kijött. Anyu a seprűvel szedte össze az összetört csészéket, és sírt. Kata csöndesen visszament.
Nyáron anya elvitte Katát a nagymamához, az apja anyjához. A nagymama kedves volt hozzájuk, és folyton szidta a fiát. Kata hiányolta anyut, de a nagymama azt mondta, anyunak nyugalomra van szüksége, és találjon egy rendes apát Katának.
— Nekem csak anyu kell — mondta Kata makacsul.
Anya augusztus végén érte ment, iskola előtt. Nagyon örültek egymásnak, és sokáig ölelkeztek. Kata egy percig sem mert elszakadni anyutól.
— Menj, pakolj össze — küldte el a nagymama.
Eleinte Kata nem figyelt a felnőttek beszélgetésére.
— Mikor mondod el a lányodnak? — hallotta hirtelen a nagymama hangját.
— Elmondom. Köszönöm a segítséget — kerülte a választ anya.
— Semmiség. Nem a te hibád. Gyere, amikor csak akarsz, és hozd a kislányt is. Talán most itt hagynád nálam?
— Nem akarok maradni! Anyuval akarok menni! — kiáltotta Kata, és beKata elhallgatott, miközben könnyek folytak az arcán, és érezte, hogy apja hiánya végül is nem volt nagy veszteség, hiszen anya mindig kitartott mellette, és ez volt az, ami igazán számított.
