**Naplóbejegyzés – Árnyak között**
Legkevésbé szeretek gyerekekkel dolgozni. Nehéz, kiszámíthatatlan, és veszélyes is. Egy gyermek biológiai tere még formálódik, könnyen magához vonzhat olyan energiákat, amelyekre senkinek sincs szüksége. Ráadásul anya aurájába ágyazva él – vele is dolgoznom kell. A gyerekek meg… szörnyen szeretnek képzelődni. Ki nem álmodta kisgyerekként, hogy varázserővel rendelkezik? Ki nem talált ki magának egy titokzatos segítőt? Minden szavukat kétszer is át kell gondolnom, és ez fárasztó.
Amikor a küszöbön megjelent egy magabiztos, fekete ruhás nő – vérvörös ajakkal, sötétkék szemhéjpúderrel –, Aliz nem reagált. Sok különös vendég jár hozzá. De a tízéves kisfiú, aki ijedten bújt meg mögötte, mélyebb figyelmet ébresztett benne. Már-már kimondta, hogy gyerekekkel nem foglalkozik, ám a nő határozottan közbeszólt:
— Időpontra jöttünk. Én Melinda vagyok, tegnap írtam. A macskás profilképemre emlékszik?
A macskára persze emlékezett.
— Jöjjön be.
„Lehet, csak Melindának van problémája, a fiút meg nem hagyhatta otthon?” – gondolta reménykedve a boszorka, miközben figyelmesen vizsgálta a nőt. Melinda egy még vonzó, kerekebb formákban tündöklő negyvenes volt. Az ilyenekre azt mondják: „életrevaló”. Sminkje feltűnő volt, kissé erőltetett, karjain csörgő karkötők, és minden mozdulatával túlhajszolt drámát próbált közvetíteni. Fekete ruha… de minek? Titokzatosságot színlel? Vagy gyászt? Akárhogy is, Melinda élvezettel öltött feketét, mintha valami előadás szereplője lenne. „Színházra járok, és most én leszek a közönség” – vette észre Aliz.
— Meghalt a férjem – kezdte tragikus hangon a nő. Zsebkendőt előkapva száraz szemeit törölgette.
— Részvétem – válaszolt udvariasan a boszorka –, de én nem foglalkozom szellemidézéssel. Veszedelmes és meddő dolognak tartom.
A reakció hiányában Melinda más irányból próbálkozott.
— A családunkban voltak varázslók – suttogta drámai hangon. – A dédanyám is varázsolt, és a hetedunokatestvérem is…
„Azt hiszem, ő is?!” – Aliz alig tudta elfojtani szarkasztikus mosolyát. Az utóbbi években annyi „örökölt varázserővel” megáldott ember zaklatta már, hogy elérte a tűrőképességének határát. Ha alaposan kutakodik valaki, minden családban talál egy-egy „titkos rituálékra” hajlamos ősat. A varázslat mindig is elterjedt volt. De attól, hogy a nagyapád bokszolt, te még nem leszel világbajnok. Ugyanez a varázslattal.
— Tehát, a családunkban van egy Ajándék. Nemzetségről nemzetségre száll. Engem – hála istennek – kihagyott – Melinda bal válla fölé köpött, de Aliz észrevette a csalódást a szemében –, de a fiam, Botond… ő – a szemében furcsa büszkeség lobbant fel –, szellemeket lát!
„Szellemeket lát? Ez rossz hír.” Aliz előtt két lehetőség volt. Az első, és legvalószínűbb: szkizofrén debüt. Nem értette, miért hozzák a hallucináló gyerekeket boszorkányokhoz, és nem pszichiáterhez. A másik lehetőség: tényleg van „Ajándék”. Általában ezt nevezik olyan lénynek, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik.
— Mesélj el mindent a szellemekről! – parancsolta az anyja. A kisfiú vonakodva kezdett beszélni.
— Nem szellemek, csak egy szellem. Minden éjjel apu jön hozzám…
Botond elhallgatott, és tehetetlenül anyjára nézett. Mintha azt szeretné mondani: „Ennyi, menjünk haza?” De Melinda nem vette észre. Büszkén kihúzta magát. Olyan arckifejezése volt, mintha egy tehetséges gyermek naplóját vagy érméit mutogatná.
„Nekrokapcsolat? Vagy puszta lelki eredetű? A fiú hiányolja az apját, és ezért…” – Aliz elakadt a mondatban. A fiú mögött egy sötét árny bontakozott ki. Nem az apja. A lény éberen nézett Alizra. A boszorkány bőrén libabőr futott, de erőfeszítéssel próbált nyugodt maradni. Valószínűleg egy démon ragadta meg a fiút. Komolyabb ügy volt, mint gondolta.
— Tudja, arra gondoltam: a „Látnokok harca” műsorban még sosem szerepelt gyerek! Ez óriási siker lenne! Egy gyerekvarázsló!”
Botond összehuA boszorka mélyen Aliz szemébe nézett, és egyetlen szót súgott: „Menjünk,” mire Melinda arcán a csalódás árnyéka elmosódott, és Botond kezében érezte, hogy a valódi bűvészet soha nem kerül műsoridőbe.
