A rokonsági teszt – megbukva
Zsófia kétségbeesetten keverte a tejet a gyermekpürébe, míg Áron próbált építeni egy „világ legmagasabb liftjét” játékból. Az asztalnál ükögetett az anyós, Szabó Ilona – szürke szemű, nyelvével mint borotva, egy kakasos köntösben.
„Nézd csak, megint mintha kitépnék a szemöldökét,” mormogta, miközben unokáját figyelte. „Nem maradt semmi a mi vonásainkból! Bár az apja füleit örökölte volna.”
„Anyu, nézz már rám, én sem vagyok Dénes másolat,” mosolygott Zsófia, miközben félretette a tálat. „A gének csalárd dolgok.”
„Csalárd vagy nem, de furcsa,” legyintett az anyós, majd továbbgurult a konyhába egy másik teáskannáért.
Zsófia mélyet lélegzett: „Kitartás. Már csak négy nap van hátra szombatig.” Szombaton volt Ilona hatvanadik születésnapja. Zsófia egy kibékülési ünnepséget tervezett: a „Károlyi” étterem, retro dzsesszzenekar, egy szökőkúttal díszített torta – és a főnyeremény: egy háromhetes nyaralás a „Fenyvesparti” gyógyfürdőbe. „Pihen egy kicsit, és abbahagyja a hasonlóság keresését,” álmodozott a meny.
Estére Zsófia a költségvetést nézegetve ült, amikor Dénes benyitott a dolgozószobába:
„Rendeltem anyának egy régi fotóalbumot, szombatra meglesz.”
„Nagyszerű! De maradjon titok, hadd ömljön könnye az érzéstől.”
„Figyelj, ne vedd túl komolyan a megjegyzéseit,” kérte. „Jó ember, csak a nyelve hegyesebb, mint a borotva.”
„Tudom. De ha még egyszer azt mondja, hogy ‚nem hasonlít‘, felrobbanok.”
Dénes megcsókolta Zsófia fejét és kiment megnézni Áron házi feladatát.
Csütörtök reggel futár érkezett. Egy sárga kabátos lány átadott Zsófiának egy címkék nélküli dobozt.
„Önnek szól. Itt aláírás.”
Zsófia fogadta a csomagot és a nappaliban helyezte el a többi ajándék mellé: a drága selyemkendőt, a fenyőmézes zacskót, az utalványt tartalmazó borítékot. Becsomagolását péntekre hagyta – a meglepetés tökéletesnek kell lennie.
Szombat délben tüzelt márciusi nap. A „Károlyi” előcsarnokában piramisvirág és karamell illata lengedezett. Szabó Ilona belépett, fiának karját kacéran fogva:
„Na, ez aztán hatalmas! Nem hiába dolgoztam negyven évet.”
„Csak Önért,” bólintott Zsófia, és intett a pincérnek a pezsgőért.
A vendégek leültek, megszólalt a szaxofon. A falon lógó lámpák meleg borostyánként villogtak, miközben Ilona arcáról az utolsó kétkedő pillantások is eltűntek. Zsófia figyelte minden mozdulatát: „úgy tűnik, örül…”
Estefelé a színpadra állították a többemeletes tortát, a szikrafontány úgy zizegett, mint egy rakéta, a terem tapsolt. Zsófia remegő ujjakkal lapozta a jegyzetét, majd bejelentette:
„És most a főajándék!” átnyújtotta Ilonának az utalványt. „Három hét csend, masszázs és sóbarlang!”
Az anyós elképedt:
„Hát ti megőrültetek? Én nem vagyok beteg!”
„Nemcsak betegek pihennek,” morgott Dénes, ölelgetve anyját.
Áron, aki a virágok mellett állt, egyszer csak előhúzott egy ezüstös borítékot, rajta a felirattal: „GENETIX | személyes.”
„Anya, ez is ajándék?” nyújtotta oda Zsófiának.
„Nem a miénk,” súgta, elolvasva a logót. „Tedd vissza.”
De Szabó Ilona fürgén kapta el:
„Ó, ez pont az enyém! Köszönöm, kicsim.” Kinyitotta, két papírlapot húzott elő és megdermedt, a számokat bámulva. Arca lángba borult.
„Anya, mi az?” próbált Dénes belenézni.
„Semmi…” hörögte ki, és összegyűrte a papírokat.
Zsófia elfehéredett: „Vajon ez a DNS-szereplés?”
Hátul csörömpölés hallatszott: egy pincér elejtette tálcáját. A vendégek felemelkedtek, valaki bekapcsolta a „Boldog születésnapot!” zenét – a zene elnyomta a kínos csendet, de Zsófia számára nem: az anyós tekintete átégette a termet.
Éjjel, amikor Áron elaludt, a házaspár a nappaliban találkozott. Dénes a gyűrött borítékot szorongatta.
„Anya elsírtAz anyós könnyei közben Dénes összeszorította a kezét, és csak annyit suttogott: “Mindegy, ki vér szerinti, csak együtt maradjunk.”
