Az ő volt az első
Valéria Gizella felkelt öt órakor, ahogy mindig. A negyven éven át tartó gyári munka szokása sehova sem tűnt el, bár már harmadik éve nyugdíjas volt. Halkan, hogy ne ébressze fel Mihály Sándort, átment a konyhába, és feltette a kávéfőzőt. Az ablakon kívül még sötét volt, de tudta – nemsokára virrad.
Ma különleges nap volt. Ma szeptember elseje, és unokája, Lili első osztályba megy. Valéria Gizella jobban izgult, mint maga a kislány. Egész héten átnézte a szekrényben az iskolaruhát, ellenőrizte a táskát, megszámolta a füzeteket. Mihály csak a fejét rázta, és azt mondta, hogy megbolondult.
– Miért vagy ilyen nyughatatlan, mintha boszorkány üldözne? – mormogta. – A fiunk is egyedül járt iskolába, és semmi baja nem lett.
– Én meg az első akarok lenni – válaszolta Valéria Gizella. – Az első, aki az iskola előtt találkozik vele, az első, aki gratulál neki.
Mihály Sándor nem értette a felesége vágyát. Úgy érezte, hogy a nagyszülők csak zavarják az ilyen dolgokat. De Valéria Gizella másképp gondolta. Emlékezett rá, hogy harminc évvel ezelőtt saját fiát, Bendegúzt vezette be első osztályba. Akkoriban két műszakban dolgozott, és csak késő este ért haza. A szalagavatóra Bendegúz nagymamája, az édesanyja ment el. Valéria Gizella pedig a gyár kapujában állt, és könnyeket hullatott a bánatától.
– Ne sírj – mondta akkor a szomszédasszony, Klára. – Ha felnő a fiad, és unokái lesznek, akkor pótolhatod.
Most aztán pótolta.
A kávé erős és illatos lett. Valéria Gizella a kedvenc csészéjébe töltött, amely rózsákkal volt díszítve, és leült az asztalhoz. Az ablakpárkányon három csokor virág állt. Egyet tegnap vásárolt a piacon, a másikat a kertben szedett, a harmadikat pedig Mihály Sándor hozta haza este. Zavartan mondta, hogy csak hülyeség, de mégis elhozta.
– Három csokor sok – jegyezte meg a férjének.
– Hátha nem egy tanár lesz? – vállat vont Mihály. – Ki tudja?
Hét órakor Valéria Gizella már a zuhany alatt állt. Felvette a legszebb ruháját, a kék-fehér pöttyöst, amelyet különleges alkalmakra tartogatott. Megfésülködött, kis kendert tett az arcára. A tükörben egy elegáns nő nézett vissza rá, akinek izgalomtól csillogott a szeme.
– Mi van, randira készülsz? – kérdezte Mihály Sándor, felébredve.
– Szép akarok lenni az unokámnak – válaszolta a felesége.
– Amúgy is szép vagy – mormogta a párnába.
Fél nyolckor Bendegúz hívta telefonon.
– Anyu, már indulunk. Lili nagyon izgul, egész éjjel alig aludt.
– Én pedig egyáltalán nem aludtam – ismerte be Valéria Gizella. – Elmegyek az iskolához, ott várom.
– Anyu, a szalagavató csak kilenckor kezdődik.
– Tudom. De én az első akarok lenni.
Bendegúz sóhajtott. Már megszokta anyja furcsaságait. Lili születése óta Valéria Gizella mintha tíz évvel fiatalodott volna. Az unokájával rohangált, oviba vitte, a körhintára, játékokat vett neki. Bendegúz és a felesége csak néztek, hogy mi történik.
– Rendben, anyu. Csak ne fázz meg, kint hűvös van.
Valéria Gizella megfogta a virágokat, a táskájába dobott egy csomag cukorkát Lilinek, és elindult az iskola felé. Tizenöt perc volt odaérni, de nem sietett. Élvezte a reggelt, a találkozás előérzetét.
Az iskola bejáratánál már állt egy nő virágcsokorral. Valéria Gizella elszomorodott – tehát nem ő volt az első. Közelebb lépve felismerte Annát, a harmadik emeletről.
– Ön is a szalagavatóra jött? – kérdezte Valéria Gizella.
– Az unokám megy első osztályba – bólintott Anna. – Ön?
– Az unokám. Lili.
A két nő egymás mellé állt, és a gyerekekről, az iskoláról, az idő múlásáról beszélgettek. Anna kellemes társaságnak bizonyult. Az egészségügyben dolgozott ápolóként, nemrég lett nyugdíjas.
– Tudja – vallotta be Valéria Gizellának –, egész életemben arra vágyódtam, hogy bevezethessem az unokámat az iskolába. Egy lányom van, későn ment férjhez. Azt hittem, nem érem meg, hogy unokáim legyenek.
– Nálam épp fordítva van – válaszolta Valéria Gizella. – A fiAz unokájára mosolyogva nézett, és tudta, hogy ma minden fáradsága megérte, hiszen Lilinek a szívében örökre ott marad majd ez a nap.
