– Miért vagy ma ilyen csendes és gondterhelt? – kérdezte László a feleségét, miközben este leült a konyhaasztalhoz.
A felesége, Zsóka, néma csendben tálalta fel az átmelegített vacsorát.
– Ma is későn jössz? – szólalt meg halkan.
– Plusz munkát vállaltam… negyedévenként lesz prémium.
László, a harmincöt éves banki alkalmazott, jóképű, fiatalos férfi, épp most ért haza a munkából. Otthon a családja várta: a felesége és a három lánya – hat éves, négy éves és egy éves. Az utóbbi időben, vagyis inkább már két éve, nem vágytaz haza. A bankban maradt késő estig, sétált a városban… és csak éjjel tért vissza a lakásba. Mindentől elege volt: a gyermekek kiabálása, a zaj, a pelenkák, a bodik… az éjszakai sírás és a felesége – állandóan a gyerekekkel törődő, ápolatlan: régi háziköpenyben, összekötött hajjal, csöndes, az álmatlanságtól karikás szemekkel.
Amikor hét évvel ezelőtt elvette a vidám, gyönyörű kolléganőjét, vajon gondolta volna, hogy a családi élet ilyen terhet fog neki jelenteni… ilyen kiábrándulást. Nem, az első pár évben boldog volt: megszületett az első lányuk. Próbált segíteni a háztartásban, hétvégén néhány órára felszabadította a feleségét, hogy fodrászhoz, körmöshöz, pedikűröshez járhasson. Egy év múlva Zsóka ismét terhes lett – úgy döntöttek, hogy egymás után megszületik a két gyerek, hogy “le tudják lőni”, és ennyi legyen. A második lányuk nyugtalan csecsemő volt: hat hónapig éjjelente sírt, és László mindig kialvatlanul, vörös szemmel ért be a munkahelyére. Fél év múltán a baba megnyugodt, és az élet könnyebb lett. A gyerekeket beírták az óvodába, a felesége visszament dolgozni… Aztán meglepetés: Zsóka ismét terhes.
Ő tiltakozott a harmadik gyerek ellen, de a felesége krokodilkönnyeket hullatva felpörgetett egy jelenetet. Sokáig ellenállt: “Minek nekünk még egy gyerek? – próbálta meggyőzni. – Ezek még kicsik… Manapság vannak korszerű orvosi lehetőségek. Fizessük ki a beavatkozást.”
De a felesége makacs volt. Végül engedett – úgy döntött, még egy gyereket vállal. Remélte, hogy fiú lesz.
A terhesség nehezen alakult, Zsóka gyakran kórházban volt. Ő pedig a két gyerekkel maradt otthon: óvoda, séták, mosás, takarítás… Segítség hiányában. Az ő szülei távol, északon élnek, ő meg csak egy beteg, idős anyával rendelkezik, akinek maga is segítségre van szüksége.
A harmadik gyerek sem volt nyugodt – éjszaka sírt, és csak az anyja karában csendesedett meg. Zsóka folyton a karján hordta a kislányt.
Lassan László rájött, hogy nem vágyik haza.
“Mit láttam ebben a hét évben? Az első évben még eljártunk moziba, kávézókba, kiállításokra, még nyaralni is elmentünk a tengerpartra, de aztán??? Gyerekek, sírás, pelenkák, bodik…” – forgott a fejében.
Már nem kívánta a feleségét nőként, az intim közelség sem vonzotta… Este mindig próbált későn hazaérni, amikor a gyerekek már aludtak… Nem akart rá nézni… Sajnálta őt – mivé lett ez a valaha olyan szép nő? De saját magát még inkább – valamit változtatni kell. Nem bírta tovább ezt az életet.
A munkahelyén a kollégák az utazásaikkal hencegtek, hogy a Máltán vagy máshol töltötték a szabadságukat, és mindig megkérdezték, mikor viszi el a családját a tengerhez, hiszen nem kicsi a fizetése. Ő csak hallgatott. Kinek mondhatta volna, hogy ő maga is szívesen elmenekülne a nőitől, akár csak néhány napra, de inkább hónapokra?
– Laci, megint terhes vagyok – mondta halkan Zsóka, és lassan leült egy székre.
A férfLászló mélyet lélegzett, zsebre vágta a kezét, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, kilépett az ajtón, a hideg októberi éjszakába.
