A férjem elment, de ő csak elmosolyodott
– Istenem, milyen unalmas ez minden! – dühöngött Lajos, miközben fel-alá sétált a konyhában, míg a kávégőz szét nem szállt. – Mindig ugyanaz! Hazaérek a munkáról, és megint ez a hűvös, szúrós hangulat.
– Mitől szűkölsz? – folytatta Eszter az ebédjét, és a levesbe kevert, miközben az ablakpárkányon a tyúkcsőrös macskája, Lili a lába alá bújt.
– Mitől szűkölsz? – módosított ő. – A hidegségedtől! Már hónapok óta csak másra gondolsz, a saját dolgaidra, világodra, ahol nekem szinte nincs hely.
– A múltkor még csak nem is beszéltél. Tudod, hogy dolgozom. – Eszter hangja szenvtelen volt, még a szeme is merev maradt, mintha csak a kávégöngyöleget nézné.
– Dolgozol, dolgozol! De mi van velünk? Mikor volt az utolsó alkalom, hogy együtt mentünk valahova?
Lajos nagyot ütött a konyhaszekrényre, és az üvegesedni kezdett, mert Eszter nem válaszolt, csak a tálalótartóban keresett egy kanálnagyot a narancshabboldból.
– Hű, két hete voltunk a filmklubon, akkor egyedül ültem – morogta, miközben a telefonján nézegette a múltkorival kapcsolt oldalakat.
– A Te színházi bulijaidban sem sokra járok – felelte Eszter, majd a kanál visszatért a levesbe.
– Már nem is néztél rám ennyire távolról! – Lajos kérdve nézett a nőre, és a fürdőszoba párkányán lévő csomagolt pácra mutatott. – Én most elmegyek. Örökleg.
Eszter megdermedt, a levest még csak nem keverte, de a szeme körül megjelent a ránc. A szőnyegre nézett, és csak annyit kérdezett:
– Mikor tervezel elköltözni?
– Nem ma – mondta Lajos, aki már a telefonján gépelni kezdett. – De elég volt. Mindenhol félreérisme. Az a barátnőm jobban figyel, meg nevet a vicceimen.
Eszter hallgatott, és nézte, ahogy a férfi a lépcsőn megáll, és kilép az ajtón. A konyhában megsüppedt szagot árasztott a megrakott sütő, de ő csak elmosolyodott – egy olyan mosollyal, amely semmihez nem hasonlítható, csupán a szájának sarkából gyülemlett, és a szívén nyittott egy kis ablakot.
– Ha már így van – mondta –, csinálj meg egy másik kiflit. Tudom, imádod a mézreset.
Lajos kiment, de a szomszédos lakásból egy fiatal lány segített neki a bőröndöknél, és Eszter látta őt az ablakon keresztül. Aztán a lépcsőn hallotta a léptek zaját, és tudta, hogy soha többé nem tér vissza.
Eszter pedig a nappaliban maradt, ahol a könyvek még mindig ugyanott voltak, ahol egyedül olvasott. A telefonját nézte, és az érkező üzenetet a barátnőjétől: „Na, hogy fogadtál meg őt? Hát megmondtad?”
De Eszter semmit nem mondott. Ő inkább várt, mert tudta, hogy a férje magától szólt. És most, hogy szabad volt, újra érezhetett valamit, ami nem szégyen, hanem enyhülés.
Egy nap később Eszter a Pázmány Péter rakparton üldögélt Palinkával, aki a kávégőz felhőibe bámult.
– Tényleg csak azt mondtad neki, hogy „nem”? – kérdezte Palinka, miközben egy rágcsálnivalót kínált rá.
– Csak azt – bólintott Eszter, és a csokoládépamacs néma gombaként landolt a pohár szélére. – Már két órája minden válaszom „nem”, de most már szabad vagyok.
– És nem fáj ez neked? – Palinka elgondolkozott, és a másik székhez húzta a sátrat.
– Igen – mondta Eszter, és a kezét a beletörőn tartotta, hogy ne remegjen. – De nem attól, hogy elment. Hanem attól, hogy évekig nem volt bátorságom követni. Még a legjobb pillanatban is: amikor a szívébe néztem, és úgy gondoltam, „mega, most elmondom neki”. Elég lett volna egy mondat. Elég lett volna egy jövő.
Eszter hazament, ahol már csak a konyhában lüktetett a villany, és a borítékokat pakolta a munkaasztalról. A halott festményei mögött újra életet keresett. A lakásban az üres csomagok hangján felismerte, milyen az olyan hely, amelybe bebújhat. Sosem gondolt rá, de most látta, milyen lehet a szabadság. És milyen lehetnek más életi lehetőségek – például egy új munkahely, ahol nem csak a számokat számolják, hanem a látásmódokat is.
Néhány hónap múlva Eszter a kirándulótéren gyalogolt, miközben a vízparton kacagva segítette meg az idegen kisgyereket, aki elvesztette a labdáját. A leesett darab még száradt a homokban.
– Gyere, kis felem – mondta Eszter, és a kisgyerek könnyeit törölgetve visszaadta neki a balekot. „Látod, soha nem kell mindent elveszítened.”
A férfi, aki kísérte, csak bólintott, de Eszter már tudta, hogy a mindennel bíborka új stílusban kezdődik.
Amikor Lajos ismét felbukkant a lakásban, hogy elvigye a fennmaradó szeretetet, Eszter már nem húzta vissza a konyhadrót. A lakásban átalakított kert hangjával zene szállt, és a falakon új képeket látott, amelyeket ő festett.
– Nem hiszem el – nézte Lajos a képát –, de mintha más ember lettél volna.
– A másképp látás mindig szebb – szólt Eszter, aki közben egy sütőben pirult a szívét, mint a szelet leves, amit az egyedülimétkor sütött meg.
– De mi van velünk? – kérdezte Lajos, és a kérdésben reszketett a megbánás. – Nem lehetne újra…?
– Az újabb kísérletezés inkább más vízbe való. – Eszter kívülről nézte magát, és tudta, hogy most már nem kérdésekkel, hanem válaszokkal élhet tovább. – És ezt a választ annyira keresed, mint a számodra készült tortásdobozt.
Lajos nem válaszolt, csak a kép felé nyúlt, és a szeme sarkából Eszter látta, hogy a múlt most már nem annyira fájdalmas.
Eszter kilépett a napfény alá, és a város szélén egy könyvtárba ment be. A munkája arról szólt, hogy segít másoknak megtalálni a hangjukat, és talán ő is sikerült ezt megosztani. A keze most nem üres volt, nem háborodott, csak a könyvek oldalait simogatta.
Már nem volt félelem. Csak a szívében élt a múlt, de a holnap szeme csillogóan nézett vissza.
Elment a férj, de ő csak mosolygott







