**Naplóbejegyzés**
Ma megint mindenki segíteni akart nekem. Megálltam a lépcsőház előtt, lélegzetet véve. A bevásárlószatyrok mint valami ólomnehezékek lógtak a kezemben, és az ötödik emeletre felkapaszkodni már nem olyan könnyű, mint régen. Hetvenhárom év – nem tréfa, bár ezt sosem vallanám be hangosan.
“Vera néni!” – szólított meg egy fiatal hang hátulról. – “Várjon meg, segítek!”
Megfordultam, és megláttam a harmadik emeletről jönni a szomszéd fiút – Mátyásnak hívják, vagy valami ilyesmi, informatikus valahol, állandóan fejhallgatóval a fején, de udvarias.
“Nem kell, megoldom egyedül is” – válaszoltam keményen, magamba szorítva a szatyrokat.
“Dehogy nem, Vera néni, úgyis hazamegyek. Nem fáj már nekem egy kis segítség?”
Próbált elvenni egy táskát, de én hirtelen visszarántottam a kezem.
“Állítottam, nem kell! Nem vagyok már gyerek, felviszem magam!”
A fiú zavartan megállt a lépcsőfokon.
“Hát… jó. Ahogy gondolja.”
Elém ért, és eltűnt a fordulónál. Utána néztem egy mogorva pillantással. Még jó, hogy itt az ő segítőkészsége! Biztos aztán mindenkinek meséli majd, milyen gyenge vénasszony lakik fent.
Lassan másztam fel, minden emeleten megpihenve. A szatyrok tényleg nehezek voltak – bevásároltam egy hétre, ne kelljen többet járkálni. De ezt soha nem vallanám be.
Végre az ajtóm előtt álltam. Persze, a kulcs a táskám alján volt. Mialatt kerestem, az egyik zacskó kicsúszott a kezemből, és az almák szétszóródtak a földön.
“Az ördögbe is!” – mormogtam magamban.
A szomszéd ajtaja enyhén nyílt.
“Vera néni? Mi történt?” – kérdezte Borbála néni, a nyugdíjas szomszédnő.
“Semmi” – morgtam, összeszedve az almákat. – “Elszakadt a szatyor.”
“Jaj, hadd segítsek!” – Borbála néni kirohant a papucsában. – “Egyedül cipelte fel mindezt? Hívhatott volna, elkísértem volna!”
“Nem kérem a segítségét” – álltam fel hirtelen, az almákat a mellkasomhoz szorítva. – “Egyedül is megoldom.”
“Miért ilyen makacs?” – kezét tördelve sóhajtott. – “Hiszen szomszédok vagyunk, segítenünk kell egymásnak!”
“NEM kell a segítségetek!” – majdnem ordítottam. – És amúgy is, törődjön a saját dolgaival!”
Gyorsan kinyitottam az ajtót, és becsaptam magam mögött. A szomszédnő sértett arccal maradt a folyosón.
A lakás csendes és hűvös volt. Letettem a szatyrokat a konyhaasztalra, és leültem. A kezeim remegtek a fáradtságtól és a haragtól.
Mi kell nekik mind? Miért nem hagynak békén? Évek óta egyedül élek, és eddig is megvolDe most már tudtam, hogy néha a legnagyobb erősség pontosan abban rejlik, ha merjük elfogadni, hogy nem vagyunk egyedül.







