Az én családom
Madár Helga újra végigsimította a falusi házat. Mindent ellenőrizett, minden a helyén volt. A lányok csokorban, a fiú megmosdott. anyója, Kovácsné Anikó a kanapén ülve is kisimította a haját. A tegnapi hír várta őt: Varga László mindjárt itt lesz, nem egyedül, hanem meglepetéssel.
A lánya eszeveszetten szaladt vissza a falu hivatalából, ahol a telefonra támaszkodott. Két hónapja nem látta Lászlót, aki vállalt egy állást Debrecenben, hogy pénzt keresjen.
„Laci, mi lesz a családdal? – sírta egyszer. – Te a városban, mi meg itt, egyedül.”
„Ne sírd meg, mintha örökre elmennék. Látod, a tető cserére szorul, a lányok iskolázni fognak, a faluban nincs munka,” mondta.
Még ha igaza volt is, a szíve mindig fájt. Gondolatban felőrölte a lábát, hogy végül elengedje. A megélhetés nehezebb, mint gondolta, és a család itt maradt. A küldött pénz is volt, de a városi áraknak az volt a gyógyíra.
A hónap fáradhatatlan néhány akadályt elkerül, és kásávára, hogy elviselt dolgait a városból meg lehet venni. Mindenki azt mondta, Laci maga csinált búcsúzót, nem is keres a családjáért, csak magának jót keres.
Aznap, mikor a hír érkezett, hogy visszajön, Helga a fürdőt is elválasztotta, remélve, hogy a férje megdrámotikus újság hozza. A különválasztás azonban nem tartott.
„Na, te meg miért ugrálsz, mint a szarvasrúgás?” – kérdezte anyója nevetve.
„Laci igazán a fia vagy, és erőlködik.”
„Hát, biztos, hogy nem ülésből nyerted ezt a fruskaállást,” kacagott.
A lányok is figyelték a házat, és a szomszédok is, mint mindig. A kis Kovácsné Anikó különösen fáradt lett a lábbel, és csak fintorogva nézett a sorsra.
Végül kifutott az ajtóhoz, és látta: Varga László ott áll, és mellette egy másik férfi, sötétfekete hajú, szürke nadrág és sárga ing. A szomszédek szájukkal is csodálkozni próbáltak.
„Aratásnál csaptál?” – kérdezte egy asszony.
„Nem, de ez az új konyhánk,” nevetett Laci.
De hirtelen a szíve szakadt porrá. A férje kezében volt a válasz, de a szemében a választóvonal. A házat eladta, és a másik asszony, Zsófia, vele jött. Azzal a szemmel nézett arrébb, mintha egy banditát fogadna.
A ház tényleg Laci és az ő családjáé volt, még a menyasszonyi ajándék volt. A halott bátyja utolsó tanúként megírta a leltárt, amit Laci se lett volna képes betartani.
A pénz, amiért eladták, meghitte lenne, de a szomszédok szavai már nem voltak olyan zengőek. A szomszédok segítettek, de csak annyit, amennyit a pénz megengedett. A Kovácsné Anikó is segített, de a minimumban, mert ő is megbánta, hogy az unokáját elveszítette.
Ezután egy év telt el, és eszter és Judit izgatottan szalugrattak, mert az iskolai év végi osztálytermekben már a gesztus is első volt. Még egy közös teával köszöntötték a jövőt.
Aztán jött a hír, hogy Varga László visszatért, de most semmivel. Az ő és Zsófia capitán-eledőpán vais. A szomszédok nem vették őt a lábuk alá, csak néztek tovább.
„Vidd csak el, ahogy kívánta – mondta Helga, miközben a sarogyszereket tartotta a kezében. – De ne gondolja, hogy megléphet.”
A kivont rúd és a távoli segélykiáltások eldöntötték, hogy Laci mindenképpen mégegyszer rohant haza, bár ezúttal se volt jól, mert a bádogas évszakok őt is értek utol.
Az éjjelies ablakok mögött mindent elmondtak, még a múltat is. A család most is néma volt, de semmi rosszat, csak a csend mélyét értsz. A család vérrel és színességgel együtt volt egyféle.







