Anya állt az ablaknál, és nézte, ahogy a lánya, Bori, bepakolja az utolsó dobozokat a kocsiba. A lány ide-oda futkosott, átrakta a táskákat, magyarázott a férjének. Már harmincegy éves, felnőtt nő, de anya még mindig abban a piciny, anyjához kapaszkodó kislányban látta, aki félt egyedül maradni.
“Anya, készen vagy?” – kiáltott be Bori az udvarról. “Indulnunk kell!”
Anya felemelte a kis táskáját az ablakpárkányról, és lassan a bejárati ajtó felé indult. Az előszobában, a szekrényen álltak a fotók – a lány esküvője, az unokája, Marcika születésnapja, a családi nyaralás a nyaralóban. Egy egyszerű családi élet, ami most olyan távolinak tűnt.
“Jövök már” – válaszolta, miközben bezárta a lakást.
A kocsi az udvaron állt, nyitott csomagtartóval. Bori férje, Gábor, a bejáratnál cigarettázott, és idegesen nézte az óráját.
“Jó napot, Tóthné” – bólintott. “Hogy van?”
“Jól, köszönöm” – válaszolta röviden.
Gábor mindig így szólította, noha nyolc éve ismerte. Nem volt rossz ember, csak… hideg. Anya sosem érezte magát otthonosan mellette.
“Ülj hátra, anya” – nyitotta ki Bori a hátsó ajtót. “Ott kényelmesebb.”
Csendben indultak el. Anya az ablakon nézte az ismerős utcákat, amik lassan ismeretlen körzetekbe torkolltak. Úgy tűnt, jó döntés volt költözni a lányához. A férje halála óta nehéz volt egyedül, az egészsége sem volt már a régi. Itt ott volt Marcika, segíthetett volna az unokával.
“Megérkeztünk” – jelentette ki Bori, amikor a kocsi egy modern társasház előtt megállt. “Ez lesz a mi otthonunk.”
A lakás tágasnak és világosnak tűnt. Nagy nappali, külön konyha, három hálószoba. Büszkén mutogatta Bori a felújítást, az új bútorokat, a gépeket.
“Ez a te szobád, anya” – nyitotta ki a legkisebb szoba ajtaját. “Külön neked rendeztem be.”
A szoba rendezett volt, de személytelen. Egyágyas ágy, szekrény, íróasztal az ablaknál. Minden új, minden idegen.
“Köszönöm, kicsim” – tette le Anya a táskáját az ágyra. “Nagyon kedves tőled.”
“Anya, hol van Marcika?” – kérdezte, körbenézve.
“Egy barátnőnél van még egy napra. Holnap hozom, végre rendesen megismerhetitek egymást.”
Anya bólintott. Marcikát csak néhányszor látta – a születésnapján, karácsonykor. Bori ritkán látogatta meg, mindig elfoglalt volt a munkával, a háztartással, a férjével.
Este a konyhában ültek és teáztak. Gábor a tabletjét böngészte, Bori a szomszédokról mesélt, a közeli boltokról.
“Anya, itt tetszeni fog neked” – mondta a lánya. “Nyugodt a környék, rendes emberek laknak itt. Az udvaron játszótér van, a közelben orvosi rendelő.”
“Igen, szép helyen éltek” – egyezett bele Anya.
“És persze segíthetsz Marcikával. A bébiszitter drága, az óvoda meg csak szeptembertől lesz.”
Gábor felemelte a fejét a tabletről.
“Bori, megbeszéltük, hogy anyukád önállóan él itt. Ne terheld már vele.”
“Micsoda terhelés?” – hűhógött Bori. “Az unokáját nézegeti – ez öröm, nem munka.”
“Persze, segítek” – szólt közbe sietve Anya. “Nem azért költöztem ide, hogy üljek a sarokban.”
Gábor vállat vont, és visszamerült a tabletjébe.
Másnap reggel Bori hazahozta Marcikát. A kislány négyéves volt, eleven, beszédes, pont olyan, mint Bori kiskorában.
“Marcika, ez itt a nagymama” – mutatta be a lánya. “Mostantól velünk fog lakni.”
“Szia, nagyi” – köszönt udvariasan a kislány, de tartózkodó maradt.
“Szia, kicsi csillagom” – guggolt le Anya az unokája elé. “Milyen csinos vagy!”
“Anyu, a nagyi miért az én játékos szobámban lakik?”
Bori elpirult.
“Marcika, ez most már a nagyi szobája. A játékokat áttesszük a te szobádba.”
“De ott már van egy csomó játék! És hol építem majd a kastélyt?”
“Majd találunk megoldást” – emelte fel Bori a kislányt. “Ne légy már mérges.”
Anya rájött, hogyMiközben Anya hazasétált a megszokott kisboltba, ahol már régóta ismerték a nevét, érezte, hogy végre újra otthon van.







