**Falj bele a fájdalmamba**
Legkevésbé Erika gyerekekkel szeretett volna dolgozni. Bonyolult, fárasztó és kockázatos. Egy gyerek körül a lehetőségek tere még formálódik, és túl nagy a veszélye annak, hogy valami teljesen felesleges eseményláncot „megragad”. Ráadásul a gyerek még az anyja aurájában van, vagyis vele is dolgozni kell. Emellett a gyerekek borzasztóan szeretnek képzelődni. Ki nem álmodozott gyerekkorában varázserőről? Ki nem talált ki magának egy varázslatos segítőt? Minden ilyen „kliens” szavát kétszer is meg kellett volna fontolni, ami csak plusz terhet rótt Erika vállára.
Amikor az ajtónál meglátta azt a nőt, aki túlfújott fekete ruhában, vérvörös ajakkal és sötétkék szemhéjjal állt, a boszorkány egyáltalán nem lepődött meg. Gyakran járnak hozzá különc alakok. De az a tízéves fiú, aki ijedten bújt meg mögötte, azért felkeltette Erikának a figyelmét. Már indulta volna, hogy mondja: „Nem foglalkozom gyerekekkel”, ám a hölgy határozottan közbevágott:
— Be vagyunk jelentkezve. Én vagyok Katalin, tegnap még írtam önnek. Volt egy cicám a profilképen, emlékszik?
A cicára Erika emlékezett.
— Nos, akkor jöjjenek be.
„Lehet, hogy Katalinnal van csak a probléma, a fiút meg nem hagyhatta máshol, ezért hozta magával?” – reménykedett a boszorkány, miközben diszkréten figyelte az asszonyt. Katalin egy picit túlsúlyos, de még mindig vonzó negyvenöt körüli nő volt. Az ilyenekre azt szokták mondani, hogy „érett, mint a meggy”. Feltűnően, kissé durván volt kifestve, karjait számtalan csörgős karkötő övezte, és hevesen gesztikulált. Fekete ruha… hát miért? Titokzatosságot akart kölcsönözni magának? Gyászt vallott? Akárhogy is, Katalin nyilvánvaló örömmel vette fel a feketét, mintha csak szerepelni akart volna benne. „Egy előadásrajongó. Most én leszek a közönség” – jött rá Erika.
— Meghalt a férjem – kezdte drámai hangon a nő. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a száraz szemét.
— Részvétem – válaszolta udvariasan a boszorkány –, de én nem foglalkozom spirituális szeánszokkal. Ves— Veszélyes és haszontalan dolognak tartom – fejezte be a mondatot Erika, miközben a fiú szeme mélyébe nézett, ahol már csak egy gyöngéd, búcsúzó mosoly látszott.
