**Naplóbejegyzés**
„Mátyás bácsi! Mátyás bácsi, várjon egy percet!” – kiabált a szomszéd, Papp István, és futva érte utol a lépcsőház előtt a nőt. „Miért siet ennyire? Fontos dologról kell beszélnünk!”
„Nincs időm, Papp úr, épp az unokámat kell elhozni az oviból” – válaszolta Tóth Mária, és megpróbált kikerülni a férfi mellett. De ő útját állta.
„Várjon az unoka! Ez komoly ügy, a férjéről van szó, Tóth Miklósról.” – A szomszéd szeme alattomos csillogással villant. „Tudja, hol volt tegnap a férje?”
Mária összerezzent. Valami összeszorult a mellkasában, de igyekezett nem mutatni érzelmeit.
„Persze, hogy tudom. A kertben volt, krumplit kapált.”
„A kertben?” – Papp István elmosolyodott. „Érdekes. Én viszont délután háromkor láttam a Rákóczi úton. A Hétes patikánál. Egy nővel. Nagyon közel álltak egymáshoz.”
A szavak úgy sújtottak Máriára, mintha fejbe verték volna. Miklós tényleg reggel ment el a kertbe, és azt mondta, vacsorára jön haza. Este pedig fáradtan és koszosan érkezett, panaszkodott a derekafájásra a sok kapálástól.
„Tévedés” – mondta halkan. „A férjem egész nap a kertben volt.”
„Tévedek?” – Papp István kivett a zsebéből a telefonját. „Itt van egy kép is. Nem a legjobb minőség, távolról készült, de Miklós bácsi rajta van.”
Mária nem akarta megnézni, de a szeme magától a kép felé fordult. A homályos alak valóban hasonlított a férjére – ugyanaz a görnyedt tartás, ugyanaz a kezét a zsebében tartó szokása.
„Ki ez a nő?” – suttogta.
„Ezt még nem tudom. De kiderítem. Van rá lehetőségem, Tóthné. Mindenhol ismerőseim vannak.” – A szomszéd visszatette a telefonját, és együttérző pillantást vetett Máriára. „Ne aggódjon túl sokat. A férfiak ilyenek, könnyen elbóbiskolnak. Lehet, csak üres duma az egész.”
Mária megfordult, és a lépcsőház felé indult, lába remegve. Mögötte a szomszéd elégedett hangja köszönt utána:
„Ha többet megtudok, szólok! Hisz szomszédok vagyunk, segítenünk kell egymásnak!”
Otthon Mária leült a konyhában, és sokáig bámult ki az ablakon. Negyvenhárom éve házasok. Negyvenhárom! Két gyereket neveltek fel, két unokájukat dédelgetik. Lehetséges, hogy emberük korában ilyen ostobaságokba keveredett?
Miklós szokásos időben ért haza munkából, megszokott módon megcsókolta a feleségét, megmosdott, és leült vacsorázni.
„Hogy halad a kertben?” – kérdezte ártatlanul Mária, miközben figyelte a férjét.
„Jól. Kikapáltam a krumplit, átválogattam a hagymát. Nagyon fáradt vagyok, fáj a derekam.” – Miklós nyújtózkodott, gerince recsegett. „Holnap megyek még, gyomlálgatni kell.”
„Be nem ugrottál a városba? A patikába, hátha valami kenőcs kellene a hátadra?”
A férje meglepődve nézett rá.
„Miért mentem volna? Mindent magammal vittem. Vagy venni kellett volna valamit?”
Mária elfordult a tűzhely felé. Vagy a férje nagyon jól hazudik, vagy Papp István tényleg tévedett. De a kép…
„Miklós, láttad ma Papp Istvánt?”
„A szomszédunkat? Igen, reggel találkoztam vele a liftben. Furcsán viselkedett, faggatott, hová megyek, miért. Mintha nyomozó lenne.” – Miklós összeráncolta a homlokát. „Miről beszélnétek?”
„Semmiről. Csak köszönt.”
Éjszaka Mária nem aludt. Forgolódott, hallgatta a férje lélegzését. Negyvenhárom éve alszanak egymás mellett, és most hirtelen kétségek gyötrik. Lehetséges, hogy tényleg van egy másik nő? Emberük korában?
Reggel Miklós úgy indult el a kertbe, mint mindig. Megcsókolta a feleségét, magához vette a teáskannát és az ebédet.
„Este jövök” – mondta. „Ha jó hal akad, hozok egy pár keszeget.”
Mária kísérte ki a liftig, majd visszatért a lakásba. Nem telt el fél óra sem, és csöngettek az ajtón. Papp István állt a küszöbön, győzedelmes kifejezéssel.
„Tóthné, beszélhetek Önnel? Új információim vannak.”
„Jöjjön be” – sóhajtott a nő.
A szomszéd leült a konyhában, fontoskodva köszörülte a torkát.
„Nos, kiderítettem, ki az a nő. Varga Lídiának hívják, a Harmas rendelőben dolgozik ápolóként. Három éve özvegy, egyedül él, a gyerekei más városban.” – Szándékosan szünetet tartott, élvezve a hatást. „Miklós bácsival fél éve ismerik egymást. A rendelőben találkoztak.”
„Honnan tudja ezt?” – kérdezte halkan Mária.
„A feleségem unokatestvére dolgozik ott, a recepción. Mindent tud mindenkiről. Azt mondta, gyakran látja őket együtt. Néha az étkezőben, néha a padon az előtérben.” – A szomszéd közelebb hajolt. „És még azt is elmondta, hogy a férje minden héten jár orvoshoz. Kardiológushoz. Tudott Ön erről?”
Mária elsápadt. Miklós sosem panaszkodott a szívére. Mindig azt mondta: „Egészséges vagyok, mint a marha.”
„Nem tudtam” – ismerte be.
„Na látja! Titkolja Öntől! Minek titkolni, ha nincs semmi?” – Papp István elégedetten bólintott. „Azt javaslom, figyelje meg. Holnap pl. kövesse nyomon. Nézze meg, tényleg a kertbe megy-e.”
„Nem követem a férjem! Kínos lenne…”
„Mi a kínos? Ön a törvényes felesége, joga van tudni az igazat.” – A szomszéd felállt. „De hát mindegy, ez az Ön dolga. Én teljesítettem a szomszédi kötelessDe amikor Mária másnap elment a rendelőbe, és meglátta, hogy a férje valóban csak a szívgyógyszereit veszi át az özvegy ápolónőtől, rájött, hogy néha a legnagyobb félelmek is csupán a félreértések árnyékából születnek.
