— Anyám, én nem bírom tovább így élni — mondta Lilla, az ablaknál állva, a nehéz felhőkkel borított szürke égboltba bámulva.
— Hogyhogy nem bírod? Huszonkét évig bírtad, és most hirtelen nem? — Kovácsné felhörpintett, az öregedő arca eltorzult a felháborodástól. — Elment az eszed vén korodra? Mire gondolsz?
Lilla keserűen mosolygott. Mire gondolt? Az álmatlan éjszakákra, amikor a férjét várta „üzleti vacsorákról”. A megvető pillantásokra, amivel a napközben megajándékozta. Arra, ahogy „öregasszonynak” nevezte a barátai előtt, aztán nevetve hozzáfűzte, hogy legyen már humorérzéke.
— Arra gondolok, hogy végre magamért akarok élni — válaszolta halkan.
— Magadért? — Anyja rövid, gúnyos kacajt hallatott. — És rám gondoltál? Hova megyek én? A nyugdíjamból alig telik a kenyérre! Gábor tart el mindkettőnket, ha már mondod!
Lilla érezte, hogy a torka összeszorul. Mindig így volt — ha a saját érzéseiről kezdett beszélni, anyja azonnal a számlát mutatta. Adósság, kötelezettség, bűntudat — örök bilincsek, amiket egész életében cipelt.
— Munkát találtam, anya. Könyvelő lettem egy magáncégnél.
— Micsoda? — Kovácsné lehuppant a székre, a kezét a mellkasához szorítva. — Ezért jártál azokra a tanfolyamokra? Mindent a hátam mögött intéztél?
— Nem tartozom…
— De igen, tartozol! — anyja felemelte a hangját. — Felneveltelek, éjszakákat virrasztottam érted! Az életemet adtam neked! És most mindet el akarod dönteni? Miért? A hiúságod miatt?
A hallban becsapódott az ajtó — Gábor megérkezett. Nehéz léptei ítéletként zengtek. Lilla ökölbe szorította a kezét, érezve, hogy a körmök a tenyerébe vájódnak.
— Miről vitatkoztok, hölgyeim? — hangja mézesen csurgott, ha mások is jelen voltak. — Kovácsné, úgy kiabál, hogy összefut a szomszéd!
— Az asszonyod elvesztette az eszét! — anyja rögtön a vejére csapta a témát. — Azt mondja, munkája lesz, el akar válni!
Gábor lassan Lillához fordult. Szemeiben valami hideg, kígyós fény villant fel.
— Így van? — nyújtotta el a szavakat. — Mióta eszébe jutott ez, drágám?
Lillát hideg futotta végig a hátán. Ezt a hangot túl jól ismerte — csalóka lágy, de vihart sejtető.
— Nem az jutott eszembe. Elhatároztam — maga is meglepődött, milyen határozottan hangzott a hangja.
— Elhatározta! — anyja ismét fellegyezte a kezét. — Gábor, mondd már meg neki! Biztos a klimax, teljesen elvesztette a fejét!
— Anyu! — Lilla hirtelen megfordult. — Elég! Ötvenkét éves vagyok, nem vagyok hisztis vagy őrült. Egyszerűen nem akarom tovább…
— Mit nem akarsz, drága? — Gábor közelebb lépett, mosolya nem ért el a szemeiig. — Nem tetszik a lakás? Vagy az autó? Vagy kevés az ékszer?
— Hagyd abba — Lilla hátrált az ablakhoz. — Te nagyon jól tudod, hogy nem erről van szó.
— Miről akkor? A fiatal titkárnőről, akivel láttad? — vágott közbe anyja. — Az semmi! Minden férfnak vannak gyengeségei. Csukd be a szemed és tűrd, mint minden rendes nő!
Lillában valami elszakadt. Ez volt a „tűrj”. Hányszor hallotta ezt az életében? Tűrd, ha megaláznak. Tűrd, ha megcsalnak. Tűrd, mert muszáj, mert „mindenki így él”, mert „gondolj a mamádra”.
— Tudod mit, édesem — Gábor a karosszék támlájára telepedett, lábát keresztbe vetve —, őszintén szólva. Te is látod, hogy egyedül nem fogsz megélni? Ki alkalmazna ötven felett? Ki kellesz még?
— Nem kellek? — Lilla hirtelen nevetett, és anyja megrázkódott a hangtól. — Igazad van, Gabi.
Ezt sulykoltad belém évek óta. Hogy senkinek sem kellek, hogy semmit sem érek, hogy hálásnak kell lennem minden tekintetedért.
— Kislányom — anyja megpróbálta megfogni a kezét —, túlreagálod…
— Nem, anyu — Lilla gyengén, de határozottan kihúzta a kezét. — Most először sok év után tisztán látok. És elmegyek.
— Nem mész sehová — Gábor összeszorított fogak között kinyögte, elveszítve működését. — Elfelejtetted, ki a nevén van a lakás? Vagy ki fizeti a mamád gyógyszereit?
— Na, itt a valódi arcod — Lilla furcsa nyugalommal állt. — Végre megmutattad, ki vagy. Még anyám előtt sem bírtad visszatartani magad.
— Lillám, kislányom — Kovácsné a szívéhez kapott —, te nem hagysz itt engem? Hova mész?
— Van egy albérletem. Egy hete vettem ki.
— Mi?! — anyja és a férje egyszerre kiáltott fel.
— Igen, képzeljétek. Kicsi, a külvárosban. De az enyém. Vagyis bérelt, de az enyém.
Gábor nevetett:
— És miből fogod fizetni? A „félig-meddig” könyvelői fizetésedből?
— Nem vagyok félig-meddig — válaszolta csendesen Lilla. — Kitűnően végeztem a tanfolyamot, és jó pozícióba vettek fel.
— Áruló! — anyja hirtelen felordított. — Nem azért neveltelek fel, hogy öreg korodra albérletekben tengődj! Mit fognak szólni az emberek?
— Az emberek, az emberek… — Lilla csóválta a fejét. — Egész életedben azon gondolkoztál, mit szólnak mások. De arra, mit mondok én, nem voltál kíváncsi.
A hálószobába ment, elővette az előre összepakolt táskát. Gábor eléje állt:
— Állj meg! Nem mész sehová!
— Félre — Lilla hangja acéllá keményedett. — Elindítottam a válást. És neLilla kilépett az ajtón, és a szabadba léptek lábai, mintha új élet kezdődött volna, miközben a háta mögött anyja csendesen zokogott.







