A vendégek elmentek, de a sértődés megmaradt
— Anya, mit beszélsz?! — Eszter a mosogatóba vágta a koszos tányért, ami csörömpölve nekicsattant a peremnek. — Milyen hálátlan vagyok? Miért kéne köszönetet mondanom, ha szabad kérdeznem?
— Azért, mert egész életemben rád áldoztam! Azért, mert eltűrtem az apádat a gyerekek miatt! Azért, mert magamnak semmit sem engedtem meg, csak hogy ti tanulhassatok, rendesen öltözködhessetek! — Irma néni a konyha közepén állt, vörös volt a felindulástól, és szorosan markolta a konyharuhát.
— Anya, hagyd abba! A vendégek még csak most mentek el, és rögtön rám támadsz! Mit tettem én? Rosszul fogadtam a barátnőidet? Nem terítettem meg az asztalt? Nem sütöttem tortát?
— Nem tetted! Pont ez a baj, hogy nem tetted! — Irma néni megfordult, és dühösen nekiállt mosogatni. — Úgy ültél ott, mint egy idegen, amikor Margit néni az unokáiról mesélt. Hallgattál, amikor Katalin kérdezte, hogy van Bálintnak. Még egy „köszönöm” sem jött ki a szádn, amikor dicsértek!
Eszter a halántékát masszírozta. Szétrobbant a feje a háromórás asztali ülés után anya barátnőivel. Az örökös kérdezgetés, összehasonlítások, tanácsok, hogyan kell helyesen élni. Az örökös elégedetlenség mindennel és mindenkivel.
— Anya, harmincöt éves vagyok. Felnőtt nő. Nem kell minden percben mosolyognom és bólogatnom.
— Felnőtt! — horkantott fel az anyja. — Felnőtt nő külön él az anyjától, csak hogy tudd. Nem a nyakán ül negyven évesen.
— Harmincöt, nem negyven! És nem ülök a nyakadon! Fizetem a rezsit, veszem az ételt, takarítok, főzök!
— Főzöl! — Irma néni megfordult, és a szemében harag lobogott. — Mit főzöl? Tésztát virslivel? Ki főzött ma gulyást? Ki csinált húsgombócot? Ki takarított egész nap a vendégek érkezése előtt?
Eszter leült egy székre. Elhagyta az erő. Ezek a végtelen kifogások, szemrehányások, a saját igazságának bizonygatása jobban kikészített, mint bármilyen munka.
— Rendben, anya. Rossz lány vagyok. Mit akartál még hallani?
— Azt akartam hallani, hogy „köszönöm”! — Irma néni bevert egyet a tenyerével az asztalra. — Csak egy „köszönöm, anya, hogy befogadsz a házadba, hogy nem kergetsz el, amikor a férjed otthagyott”. „Köszönöm, hogy segítesz Bálinttal, orvoshoz viszed, hazahozod az iskolából.” De nem! Szerinted nekem ez jár!
Eszter érezte, hogy egy könyökök gördül fel a torkába. Igen, anya segít a fiával. Igen, már harmadik éve él anya lakásában, mióta elvált. De vajon nem próbál-e viszonozni? Nem dolgozik két helyen, hogy legalább valamilyen mértékben hozzájáruljon a családi kasszához?
— Anya, minden nap megköszönöm. Talán nem szavakkal, de tettekkel. Nem kérlek tőled pénzt, magam keresem. Segítek a ház körül.
— Segítesz! — az anya leült a lánya szemközé, még mindig a konyharuhát szorongatva. — Tudod, mit mondott ma Margit? Hogy az ő Évá— Tudod, mit mondott ma Margit? Hogy az ő Évájának már új pasija van, egy rendes, tehetős férfi, aki rögtön felajánlotta, hogy költözzenek hozzá, és Eszter meg csak állandóan egyedül van, mint a harangszó.
