— Te megbolondultál! Hova tegyem a bőröndjeiteket?! — kiabálta Ágnes néni a telefonba, miközben a szabad kezével hevesen gesztikulált. — Egy szobás a lakásom, érted? Egy szobás! Meg hányan is vagytok, négyen?!
— Anya, ne kiabálj már így! — hallatszott a lányának a csöndesebb hangja. — Csak hárman jövünk, Kristóf marad Pécsen, éppen vizsgája van. Én meg Misi meg Marika csak egy hétre, amíg nem találunk albérletet.
— Egy hétig?! — Ágnes néni majdnem elejtette a kagylót. — Kati, drágám, látod te, hogy milyen kicsi a lakásom? A macskának, Cirmesnek alig van hely! A gyerek meg hol fog aludni? Az én díványomon?
— Anya, majd lefektetünk valamit a padlóra, ne aggódj. A lényeg, hogy fedél legyen a feje felett. Marika meg kicsi, neki nem kell sok hely.
Ágnes néni körülnézett a kis lakásban. A kinyitható dívány, amin aludt, a rozzant fotel, amit a néhai anyóstól örökölt, a pici konyha a hibás hűtővel. Az ablakpárkányon állt a muskátli — ez volt az egyetlen öröm ebben a szűk helyen.
— Katus, mi lenne, ha szállodába mennétek? Nyugdíjas vagyok, alig van pénzem…
— Anya, miért?! Milyen szálloda, amikor alig futottunk rá a jegyre! Figyelj, már a vonaton vagyunk, holnap reggel érkezünk. Csak csinálj már egy kis helyet, jó?
Kattanás. A lány letette.
Ágnes néni a fotelba roskadt, a telefonra meredve. Kata családjával Pécsről jön Budapestre, új életet akar kezdeni. Misi, a veje, ígérgette, hogy lesz jó állása a fővárosban, addig meg nála laknak. Az ő pici egyszobás lakásában a külvárosban, ahol alig fér el.
Cirmes, a vörös macska fehér mellkassal, odadörgölőzött a lábához, dorombolva.
— Na, Cirmes — simogatta meg —, készülj a vendégekre. Úgy fogunk itt lenni, mint a heringek a hordóban.
Felállt, kritikus szemmel nézett körül. A szekrény a szoba felét elfoglalta, a polcokon évek óta gyűlt cuccok tornyosultak. Fotókeretek, többször újraolvasott könyvek, porcelán figurák — a lányától kapott ajándékok.
— Ki kell pakolni — sóhajtott.
A szomszéd, Zsófi néni épp kimosott a lakásból a szemetesvödörrel.
— Ágnes, miért kezdtél ilyen korán takarítani? — kérdezte, mikor meglátta, hogy cuccokat cipel.
— Kata jön a családjával. Ideköltöznek — válaszolta röviden, nem akart magyarázkodni.
— Jaj, de jó! Vendégségben lesznek? — Zsófi néni imádott csevegni.
— Nem vendégségben. Hosszabb távra. Addig, amíg nem találnak lakást.
— Jaj, de hát nálad nincs hely… — Zsófi néni jellegzetesen csóválta a fejét. — Hát az ilyen fiatalok, nem értik. Azt hiszik, a szülő mindent megold.
— Zsófi, sietek — Ágnes néni félbeszakította. A szomszéd mindenből tanulságot vont, most nem volt idő erre.
Este a konyhában ült, teázott és gondolkozott. Kata az egyetlen lánya, a válás után ment férjhez Misíhez, megszülte Marikát. A kislány már négy éves, de Ágnes néni csak párszor látta, mikor Pécsre utazott. Drága az út, kicsi a nyugdíja, nem járhat sokat.
A veje gyárban dolgozott, de leépítés volt. Kata otthon volt a gyerekkel, néha magánórát adott. Albérletben éltek, és amikor elkezdett szűkölködni a kassza, úgy döntöttek, hogy Budapesten több lehetőség van.
Cirmes az ölébe ugrott, gömbölyödött össze. Ágnes néni simogatta, közben a holnapra gondolt.
— Hogy férünk el itt, Cirmes? — suttogta a macskának. — Főleg, miből fogunk enni? A nyugdíjam alig elég kettőnknek, most meg hirtelen öten leszünk.
Reggel az ajtócsengésre ébredt. Fél hét volt. Ágnes néni felkapta a köntösét, mezítláb rohant ajtót nyitni.
A küszöbön állt Kata egy óriási bőrönddel, mellette Misi két táskával, közöttük egy szőke hajú kislány, aki álmosan kérte a szemét.
— Anyu! — Kata átölelte az anyját. — De hiányoztál!
— Katus, kislányom — ölelte át Ágnes néni a lányát, érezte, hogy lefogyott. — Gyertek be, ne a küszöbön álljatok.
— Jó reggelt, Ágnes néni — tette le a táskáit Misi, kezet nyújtott. — Köszönjük, hogy befogadtok.
— Dehogyis, hisz család vagyunk.
Marika az apja lánya mögé bújt, kíváncsian nézegette az ismeretlen nagymamát.
— Marika, ne légy már félős! Ez a nagyi — mondta Kata a kislánynak. — Emlékszel, a fotókat néztük?
— Szia, kicsikém — hajolt le Ágnes néni. — De szép vagy! Pont olyan, mint anyukád volt kicsikorában.
Marika elmosolyodott, de az apjánál maradt.
— Biztos éhesek vagytok az útról? — riadt rá Ágnes néni. — Gyertek, reggelit csinálok.
Bementek a szobába, és Ágnes néni látta, hogy Kata és Misi összenéztek. Igen, kicsi volt a hely. Nagyon kicsi.
— Anya, hova tegyük a cuccainkat? — kérdezte óvatosan Kata.
— Tegnap helyet csináltam — izgult Ágnes néni. — A szekrény félig üres, a bőröndöt meg az ágy alá lehet tenni.
— Az ágy alá… — ismételte Misi, a díványra nézve. — És mi hol aludjunk?
— A dívány kinyitható, elég nagy ágy lesz. Ketten elfértek. Marika meg… — Ágnes néni elhallgatott. — Marika a fotelben, neki nem kell sok hely.
Cirmes, meghallva a hangokat, kijött a konyhából, megállt a szoba közepén, szemügyre vette az új lakókat.
— Jaj, cica! — örült Marika, a macsk”És így, ahogy együtt mosolyogtak a jó kávé mellett, már érezték, hogy ebben a kis lakásban mégsem a tér hiányzik, hanem az egymásba mélyedő szeretet.”
