Minden nap várta őt, míg rá nem jött, hogy sosem érkezik meg.

Mindennap várt rá, amíg rá nem jött, hogy soha nem fog megérkezni.

– Róbert, már eldöntötted, mit csinálsz nyáron? – Zsófi lerakodott az asztal szélére, keresztbe tette a lábát, és összekulcsolta az ujjait a szűk farmerban. – Hallod egyáltalán, amit mondok?

– Ühüm. – Róbert a laptop képernyőjét bámulta, mozdulatlanul.

– Mit nézel ennyire? – Zsófi türelmetlenül megbillegtette a lábát.

De Róbert alig hitte a szemeinek. Újra és újra olvasta az üzenetet, ajkát harapdálva.

– Akkor inkább elmegyek, ha nem vagy rám kíváncsi. – Zsófi duzzogva előrebiggyesztette az ajkát. – Megyek?

Egészen reggel készülődött a tükör előtt. Szépen kihúzta a szemeit, felvette a szűk farmert és a fehér pólót, melynek hátán nagy fekete betűkkel állt: „Ne aggódj, légy boldog!” – pont ahogy neki tetszett. De ő még csak ránézni sem volt hajlandó. Zsófi leugrott az asztalról, csípőt ringatva átvágott a szobán, majd az ajtóban megállt és hátranézett. Róbert továbbra is a laptop előtt ült, mintha semmi más nem is létezne.

– Akkor elmentem! – Hangjában fenyegető figyelmeztetés csengett, mintha azt mondaná: „Meg fogod bánni!”

Megragadta az ajtókilincset, utoljára végigmérte Róbert hátát, majd…

– Na jó, ha úgy van! – Zsófi megrázta hosszú, világos haját, és hirtelen kilépett, maga után csapva az ajtót.

Lassan ballagott le a kollégium lépcsőjén, várakozva, hogy Róbi utána szaladjon, visszahívja. Aztán kétségbeesetten összeszorította az ajkát, és már futott is lefele, kirobbantva a kapun az utcára, a meleg, napsütötte levegőbe.

Róbert észre sem vette, hogy Zsófi elment, hogy egyáltalán itt volt. Újra és újra olvasta az üzenetet, bámulta az avatáron mosolygó arcot. Ő volt az – az anyja. Megváltozva, a régi szépség nyomával, amit vastag sminkkel próbált visszahozni. De ő volt. Pedig ő már azt hitte, elfelejtette az arcát…

Tizenöt évvel ezelőtt a legszebb anyukának tartotta. Talán nem volt a legjobb anya, nem a legodaadóbb, ahogy ő, kis Róbi szerette volna, de ő kétségbeesetten, őrülten szerette. Az arca kifakult az emlékezetéből, de azt a napot, amikor utoljára látta, minden részletéig emlékezett.

Magas, karcsú alakja a tükör előtt állt, szűk kék ruhában. Susogás, susogás – a kefe simította fényes, selymes haját. Anyja hátravetette a fejét, megrázta a haját, letette a kefét, és lefelé nézett Róbira, aki felfelé bámult rá.

Valami furcsa volt azon a reggelen. Nem siettette, nem csipkedte, hogy öltözzön gyorsan, nehogy késés legyen az oviból. Nem sértette „lomhának” vagy „lustának”. Nem sietett! És ettől a szíve mélyén egyre nőtt a nyugtalanság.

Meg akarta kérdezni, miért öltözött fel ilyen szépen, de anyja ismét a tükörhöz fordult, végignézte magát, a tenyerével simogatta le a ruháját, mintha láthatatlan gyűrődéseket igazítana ki.

– Kész vagy? – Hangja megremegt, mintha megbotlott volna benne.

– Az oviba megyünk? – kérdezte Róbi.

– Igen. Csak egy másikba.

Róbi meglepődve nézett rá.

– Így kell – mondta anyja, egy kicsit keményebben, mintha elvágna minden lehetőséget a kérdésekre. – Gyerünk.

És Róbi ment, sietve, próbálva lépést tartani anyjával. Attól, hogy nem nézett vissra, nem figyelmeztette dühös tekintettel, a félelem egyre erősödött benne. Valami nagyon nem stimmelt.

Sokáig utaztak kocsival. Róbi látta az ablakon keresztül, hogy a magas téglaházak helyét kettes-hármas emeletesek, majd faházak váltották fel. Az út szélén kék-zöld buszmegállók álltak.

A kocsi egy nagy, három emeletes épület vasrácsos kapuja előtt állt meg. „Ez egyáltalán nem hasonlít az ovira” – gondolta Róbert.

A bejárathoz vezető széles úton haladtak, ahol a bejárat mellett kék tábla lógott – nem piros, mint a régi ovijában. Róbi még nem tudott olvasni, de ha tudott volna, látta volna, hogy ez nem óvoda, hanem gyermekotthon.

Aztán hosszú, tágas folyosón mentek, ahol a tejbegríz illata lengedezett. „Hol vannak a gyerekek?” – akarta megkérdezni Róbi, de ekkor beléptek egy irodába, polcokkal, iratokkal és vastag dossziékkal.

– Szia, Róbert Kovács. – Az idősebb, ősz hajú nő figyelmesen nézett rá.

A tekintetében valami furcsát érzett – talán együttérzést, vagy talán szidást.

– Na jó. Azt hiszem, elbúcsúztatok. Menj – mondta anyának, gyorsan ránézve, majd vissza Róbira.

– Gyere. Bemutatom a gyerekeknek. – Keze kemény és száraz volt.

Róbi kitépte a kezét, és kirohant az irodából. A folyosón üres volt, anyja már eltűnt. Csak a parfümje illata lebegett a levegőben. A legcsodálatosabb illat. Azonnal felismerte volna, de a kemény kéz ismét megragadta a csuklóját, és elvonszolta.

– Anyu! Anyu! Engedjenek el! – Róbi vergődött, hirtelen ráeszmélve, hogy anyja elárulta, itthagyta ebben a nagy házban.

Remegett az elviselhetetlen magánytól és ürességtől.

Nem érdekelték a játékok, a gyerekek, akik kíváncsian nézték. Egész nap az ablaknál állt, várt, hogy anyja megjelenjen az épület előtti úton.

Minden nap várt rá, amíg tíz évesen rá nem döbbent, hogy soha nem jön vissza. Az arca elmosódott az emlékezetében, a parfüm illata eltűnt.

Jól tanult. Anyukájaért. Hátha mégis visszajön, nemDe most, hogy újra találkozott vele, rájött, hogy hiába várt, a múltat nem tudja visszahozni – és talán már nem is akarja.

Rate article
News 24 Justall
Minden nap várta őt, míg rá nem jött, hogy sosem érkezik meg.