Régen volt, mikor egy szegény ember jegyet vett egy kétségbeesett anyának három gyerekkel, és másnap rengeteg doboz várt a küszöbén. Azt sem sejtette, hogy az ajándék baja okoz majd, amíg a lánya ki nem nyitott egyet a dobozok közül.
Kora reggel volt, a nap sütött. Bence fejhallgatójából szólt a zene, miközben a buszpályaudvar padlóját mopázta. Tíz éve, hogy ez a hely volt az ő kis világa.
Közben egy hang megszólalt mögötte: „Bocsánat.”
Bence megfordult, és meglátott egy kifáradt asszonyt, talán harmincöt éves lehetett. Piros, duzzadt szeméből és könnyes arcából látszott, hogy nemrég sírt. Egy csecsemőt tartott karján, mellette két idősebb gyerek állt.
„Segíthetek valamiben?” – kérdezte Bence, miközben levetette a fejhallgatóját.
„K-Kérem, segítsen jegyet venni Pestre. Szükségem van rá” – mondta reszketve.
„Mindez rendben van? Nagyon feszültnek tűnik.”
Az asszony habozott. „A férjem… nem jó ember. Napok óta nem érem el, és amit tett, mondott… félek tőle. A nővéremhez mennék Pestre, de elveszett a pénztárcám. Kérem, segítsen!”
Bence nem tudott nemet mondani, bár utolsó pénzét is oda kellett adnia. Odament a pulthoz, és megvette a jegyet.
„Köszönöm a szívem mélyéről” – zokogott az asszony, amikor átadta neki a jegyet.
„Vigye csak óvatosan a gyerekeit” – mondta Bence.
„Megadná a címét?” – kérdezte az asszony.
„Miért kellene?”
„Vissza akarom fizetni a segítségét. Kérem.”
Bence végül beleegyezett, és nemsokára a busz, amin az asszony és a gyerekek utaztak, eltűnt a távolban.
Bence befejezte a műszakját, és hazament a lányához, Zsófihoz. Ő volt mindene, mióta a felesége otthagyta őket. Borzasztóan fájt neki, de összeszedte magát a lánya miatt.
Tíz évesen Zsófi már túl volt korán a felelősségteljes dolgokon. Iskola után összefogta a haját, és belevetette magát a házimunkába, sőt, segített főzni is.
A kicsiny konyhában együtt táncoltak, új recepteket próbáltak ki, majd este a kanapén ülve mesélték el, milyen napjuk volt. Aznap sem volt más. De másnap reggel minden megváltozott.
Bencét Zsófi hangja riasztotta fel. „Apa! Kelj fel!” – kiáltotta, miközben megrázta a vállát.
Bence kábán ült fel, és bedörzsölte a szemét. „Mi az, drágám?”
„Valami furcsaság van odakint! Gyere!” – mondta, és kihúzta az ágyból.
Bence kiment az udvarra, és tucatnyi dobozt látott. Azt hitte, valaki rossz címre küldte a csomagját, de akkor észrevette a borítékot az egyik doboz tetején. Egy levél volt benne. Míg olvasni kezdte, Zsófi már elkezdte kinyitni a dobozokat.
„Kedves Bence! Én vagyok az a nő, akinek tegnap segítettél. Hálám jeléül ezeket a dobozokat hagyom itt. Amiket magammal akartam vinni Pestre, most önék lesznek, eladhatják, és jó pénzt kereshetnek vele. Minden jót kívánok!”
Bence még mindig a levél felett gondolkodott, mikor egy porcelán törés hangja elterelte a figyelmét. Megfordult, és látta, hogy Zsófi elejtett egy vázát. Egy pillanatra ideges lett a figyelmetlenségén. Az asszony vázája!
De aztán észrevette a csillogó tárgyat a porcelán törmelék között. Felemelte. Valahol olvasta, hogy a diBence rájött, hogy a ragyogó kő egy igazi gyémánt, és miközben lánya kitartóan azt mondta, vissza kell adni, végül Belvárosba mentek, ahol a rendőrség segítségével mindent helyrehoztak, és így a jó győzedelmeskedett.
