Bágyadt telefonhívás
Dénes kilépett az irodából. Az alacsony, ólomszürke ég lenyomta a várost, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a földhöz. Csak a Szent István-bazilika aranyozott keresztjei meredeztek büszkén a ködös párába.
A szemerkélő eső csiklandozta az arcát, miközben a kocsi felé lépkedett. A Toyota belsejében alig érezhetően édeskés illat lengedezett. Dénes megmarkolta a kormányt, és egy pillanatig csak ült, örvendve, hogy délben sikerült elhoznia a szerelőtől az autót. Legalább nem kell ázva várni a buszra, majd zsúfolásban tökölődni hazafelé.
Beindította a motort, és a műsorvezető sivár popsztára hangzott fel. Lehalkította. “Haza!” – parancsolta magának, és kihajtott a körútra. Ujjai önkéntelenül doboltak a kormányon a dallamra.
Péntek este. A szokás szerint a barátaival klubozni mentek volna, hogy ledobják magukról a hét fáradalmát. Mit csináljon egy fiatal, szabad ember, akit sem család, sem kötelezettségek nem súlyosbítanak?
A lakás csend fogadta. Dénes az ajtóból látta a tárva-nyitva maradt szekrényt. Szívében nyomott érzés kúszott elő. Lecsapta a cipőjét, és mezítláb, zokniban továbbment a szobába. Belenézett a szekrénybe, tudta, mit fog látni. Az ingei és zakói között üresen lógtak a fogások, ahol még nemrég Kati ruhái függtek.
Elment. Bár az utóbbi időben gyakorivá váltak a veszekedéseik, de mindig kibékültek. Katika még délután felhívta a munkahelyén, hogy ma nem megy velük bulizni. Aztán elterelte a figyelmét valami, a kocsiért ment… “Megszúrta, hogy nem hívtam vissza? De hát ezért nem szakítanak!” – villant át Dénes agyán. “Nem. Mindent kitervelt. Nyitva hagyta a szekrényt, hogy azonnal érezzem, milyen magány és üresség vár a nélküle. A forgatókönyv szerint hagyott volna egy búcsúlevelet is, amiben szépen szidalmaz.” – Körbenézett a szobában.
Fél éve éltek együtt. Kati mindenben tökéletes volt: csinos, vicces, épp elég csípős. Tehát ő nem felelt meg neki. Az utóbbi időben Katika egyre gyakrabban hozta szóba az esküvőt, a mézesheteket… Ő meg csak elharapta a témát. Világos. Nem várta meg, amíg ő lép, és előbb húzott. Azt hiszi, azonnal felhívja, könyörög, hogy jöjjön vissza…
Dénes rájött, hogy pont ezt akarja most tenni. Kati számát tárcsázta, de kikapcsolt telefon. Büntetődobással a telefon a kanapéra csapódott.
Eszébe jutott Katika, ahogy egy lábán állva, mosogató mellett krumplit hámoz… Vágytól szorult össze a torka. Most azonnal szerette volna, hogy itt legyen. Besompolygott a konyhába. A mosogatóban reggel óta mosatlan tányérok tornyosultak. Mellette egy üres borosüveg. Maradék valami buliból. “Megitta, akkor bizonytalan volt, aggódott.” Ez megkönnyebbülést adott Dénesnek. Elmosogatott. Az üveget a már teli kukába nyomta.
Katika utálta a piszkos edényeket. Tehát direkt hagyta itt neki, nevelő célzattal. Hogy érezze, milyen nehéz egyedül: mosogatni, kukázni… Színésznő! Ezért is szerette. Bár a szerelem szót csak a kapcsolat elején használta.
Észrevette a jegyzetet a hűtőajtóA jegyzetet egy hűtőmágnáscsal szorította a hűtőhöz: “Elmegyek. Nem hiszem, hogy nekünk van jövőnk.” – Ennyi, magyarázat nélkül, vádaskodás nélkül, aláírás nélkül.
