**Az Igazságos Megállapodás**
Zsófia lassan és kínosan távozott. A fáradt test, a véget nem érő kemoterápiáktól, már nem küzdött a betegség ellen. És ő maga, Zsófia, csak arra vágyott, hogy végre megszabaduljon az utóbbi hónapok gyötrelmeitől. A fájdalomcsillapítóktól állandóan szédült, néha felúszott a tudatára, mint a vízből, majd ismét elmerült az álmos kába állapotban.
Tündi iskolából hazatért, belépett a szobába, amelyet a súlyos beteg ember sajátos szaga töltött be, és sokáig, figyelmesen nézett az anyjára. Az anya már egyáltalán nem hasonlított arra a vidám, nevetgélő asszonyra, akit régen ismert. Csak feküdt csukott szemmel, és Tündi feszülten figyelte a takaró alatt emelkedő és süllyedő mellkas mozgását – lélegzik-e még vagy sem.
– Anyu. Anyu-kám, hallasz engem? – hívta Tündi.
Zsófia szemhéja megrezdült, de nem volt ereje felnyitnia a szemét. Erzsébet néni, a nagymama, becsöngetett és kivezette Tündit a szobából.
– Gyere, kicsikém, egyél valamit, aztán megcsináljuk a leckéket. Hagyd anyudat aludni.
– Nagyi, ő megint csak alszik. Mikor lesz végre jobban? Azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen volt.
– Ó, drágám, én is ezt kívánnám. Az alvás a legfőbb gyógyír a gyógyuláshoz – válaszolta a nagymama, miközben egy tál jóízű magyar gulyáslevet tett a kislány elé, majd leült vele szemben, próbálva visszafojtani a könnyeit.
*„Milyen igazságtalanság, hogy én élek, a lányom pedig, még fiatalon, meghal. És semmit sem tehetek. Annyit imádkoztam, jártam templomba… Mit vétettem Isten ellen? Mit követtem el?”* – gondolta sóhajtva.
Zsófia hajnalban elhunyt. Erzsébet hajnali három órakor kelt fel, hogy wc-re menjen, és benézett a lányához. Az még mozdulatlanul feküdt az ágyban, de élt. Ebben biztos volt. Aztán visszafeküdt, és sokáig forgolódott, míg végül elaludt, és álmában kis Zsófiát látta. Nevetett, integetett, majd elfutott, közben visszanézett.
– Állj meg, hová mégy? Gyere vissza! – kiáltotta álmában Erzsébet, és felriadt.
Azonnal felkelt, és bement a lányához. Az már nyugodtan és hidegen feküdt. Erzsébet becsukta az ajtót, a konyhában felmelegítette a vizet, melegített egy kis túrógombócot Tündinek, és csak aztán ébresztette fel.
Tündi reggelizett, felvette az iskolai egyenruháját, és bement az anyjához, hogy elbúcsúzzon tőle – ahogy mindig tette iskolába menet.
– Ne menj be, hagyd aludni – szólt utána Erzsébet. – Nesze, inkább ezt a pirosalmát tedd a táskádba – nyújtotta át a kislánynak a csinos piros almát.
Az iskola útvonalán Erzsébet félAz ókori törvények szerint az igazság mindig győzedelmeskedik.
