**Előléptetés**
Nem titok, hogy az előléptetések mindenkinek más módon jönnek. Van, aki becsülettel megdolgozik érte, van, aki aláásja a főnökét, és van, aki egyszerűen csak elrepül vele egy üzleti útra.
Az a hír, hogy a nyugdíjba vonuló Kiss Péter helyére végül külsőst neveztek ki igazgatóként, mindenkit megrendített. Reménykedtek ugyan, hogy Szabó Emőd, aki két hete ideiglenesen vezette a céget, veszi át a helyét, de ez nem így történt. Mindenki mást mondott az új igazgatónőről: fiatal, szép, kígyósziszegő, azonosítatlan felsőbb vezető szeretője… A pletykák egyre vadabbak lettek. Mondják, ne serkentsd a szerencsét…
Tíz órakor mindenki összegyűlt a tárgyalóban, hogy megismerjék az új főnököt. Balázs belépett utoljára. Mintha villanásnyi jelre, mindenki feléje fordult.
A terem előtt egy fiatal nő állt, hátrafésült hajjal. Az öltönye úgy illeszkedett rá, mintha második bőre lenne. Karcsú lábai, magas sarkú cipője, élénk rúzs és a hideg tekintet tökéletesítették a képet.
– Maga ki? – Hangja átvágott a csendén, mint egy megpendült acélhúr.
– Tóth Balázs Gergely – válaszolta bátran, de tiszteletteljesen, és alig észrevehetően meghajolt. Mintha meghatódott volna. De nem, csak ennyi.
– Késik, Tóth úr. Épp arról beszéltem, hogy a pontosság alapelv. Most elnézem. Üljön le. – A fémhangtól többeknek is összerándult a gyomra.
Balázs leült munkatársa, Varga Zoltán mellé.
– Na, milyen? – kérdezte suttogva.
– Hát… Nem nő, hanem egy gép, és belőlünk is gépet akar csinálni – felelte Zoltán.
Sorban bemutatkoztak, elmondták, mivel foglalkoznak. Az új igazgatónő éles megjegyzéseiből egyértelmű volt, hogy teljesen ismeri a cég működését. Amikor Balázsra került volna a sor, hirtelen megköszönte a részvételt, és elköszönt mindenkit.
– Na, ez érdekes – mosolyodott el Zoltán. – Nem irigyellek.
– Hagyjuk már, menjünk dolgozni, mielőtt kirúg – válaszolta Balázs.
Két hétig mindenki időben érkezett, csak ebédidőben ittak kávét, és gyorsan, élvezet nélkül cigarettáztak. De ahogy mondják, a szokások nem tűnnek el két hét alatt. Hamarosan minden visszaállt a régi kerékvágásba: újra késtek, cigiztek, kávéztak. De nem merték túlzásba vinni.
A harmadik hét végén a titkárnő odalépett Balázs asztalához:
– Borbély Julianna találkozót kíván magával.
– Üljön le – intett az íróasztal előtti székre. – Tetszik, ahogy dolgozik. Pontos, nyugodt. Miért is csak egyszerű munkatárs eddig? Voltak nézeteltérései a elődömmel?
– Nem – válaszolta Balázs, nem értve, mire céloz.
– Az ön osztályvezetője egy éven belül nyugdíjba megy. Ideje utódot keresni. – Julianna vizsgáló pillantást vetett rá. Balázs visszanézett.
– Nem lenne rosszabb nála – folytatta, vékony ujjai között forgatva a ceruzát. – Pénteken Budapesten lesz a legújabb berendezésekről kiállítás. Elmegy, megnézi, értékelni fogja. Várom a jelentését. A repülőjegyet és a költségtérítést a könyvelésnél kapja meg.
– De péntekre már holnap van – Balázs elkomorodott.
– Tudom. Vasárnap visszajön. Van kifogása?
Balázs vállat vont. Nem mondhatta meg, hogy megígérte a fiának, hogy elviszi a vidámparkba. Domi két hete várta már. A felesége pedig valószínűleg nem hinné el, hogy kiállításra megy, nem pedig szórakozni. De mégis…
***
– Apu, megígérted – nyafogott Domi.
– Azt hiszed, én szeretek elmenni? De a munka az munka. Következő hétvégén biztosan elmegyünk. Vasárnap visszajövök, hozok neked… Egyébiránt, mit is szeretnél?
– Egy Zordot – válaszolta Domi már vidámabban.
– Megbeszéltük – Balázs megveregette a fiát.
– Nem tudtak mást küldeni? Furcsa, hogy épp hétvégén kell mennie – mondta Anna, miközben gondosan összehajtogatta az ingeket a bőröndbe.
– Azért, hogy minél többen láthassák a kiállítást munkaidőn kívül. Az új főnök megkérdezte, miért vagyok még csak sima alkalmazott. Talán előléptetés vár rám utána – tette hozzá nemBalázs mélyen a szemébe nézett Juliannának, és határozottan megszólalt: “Nem fogok áldozatul esni a játékszabályainak, mert a családom az első helyen áll.”







