**„Én pedig még jobban szeretlek”**
Zsófia nem hallotta a kórházi folyosó linóleumán csúszó kerekek súrlódását, sem a siető lépések zaja. Feje enyhén himbálózott a mozgás ritmusára. Nem látta a feje felett villogó fluorescent lámpák váltakozását, nem hallotta Tamás kiáltását: „Zsófi! Zsófi!” Nem látta, ahogy az orvos elállja az útját.
– Nem mehet be. Várjon itt.
Tamás leült az intenzív osztály ajtaja melletti összekapcsolt székekre, könyökére támaszkodott, tenyereibe temette arcát. Zsófia ezek közül semmit sem vett észre. Azt sem, ahogy Tamás remegő ujjakkal keresett egy cigarettát a zsebében. Az eszeveszett fényáramban repült, és csak egyet vágyott: hogy vége legyen a repülésnek, és békesség szálljon rá.
***
Egy rövid vicces jelenetben játszott az egyetemi nőnap estélyén. Egy előzetlenül készületlen hallgatót alakított, aki próbál kiskaput találni a vizsgán. A terem nevetett, tapsolt. Aztán tánc következett, és Tamás meghívta.
– Olyan jól játszottál, mintha igazi színésznő lennél – mondta Tamás őszintén, csodálkozva Zsófiára.
– Nem is én lettem volna a szerepben. Réka az utolsó pillanatban megrémült és elszaladt. Annyira ideges voltam, hogy elfelejtettem a szöveget, csak improvizáltam. Remegtem a félelemtől. – Zsófia szeme még mindig ragyogott az izgalomtól.
– Én észre sem vettem. Magabiztosan és jól adtad elő. Mókás volt. Rossz szakmát választottál.
A tánc után kísérte haza a kollégiumig, és kínosan megcsókolta az arcán. Tamás a szüleinél lakott. Hamarosan randizni kezdtek, majd egy hónap múlva kivettek egy kis szobát egy magányos öregasszonynál az egyetem közelében. Tamás kemény harcot vívott a szüleivel. Végül engedtek, és anyagilag segítették a szerelmeseket.
A fal mögött a néni kissé süket volt, de mindenképpen hangosabbra tekerték a zenét. Zsófia ezt az időszakot tartotta élete legszerencsésebb napjainak.
– Szeretlek – suttogta a lelkes Tamás, Zsófia mellett fekve, nehéz lélegzettel.
– Nem, én jobban szeretlek – felelte Zsófi, arcát Tamás izzadt mellkasához szorítva.
– Lehetetlen! Én még jobban…
Ezt a játékot örömmel játszották. Aztán álmodoztak, hogy egy év múlva végzettek lesznek, elhelyezkednek, nagy lakást vesznek, és gyermekeik születnek – egy fiú és egy lány.
– Nem, először lány, aztán fiú – pontosított Zsófia.
– Aztán még egy fiú – tette hozzá Tamás, megcsókolva szerelmét.
Úgy érezték, olyan szerelmet, mint amit ők éreznek, még soha senki.
A kollégisták irigykedtek, a tanárok megértő mosollyal néztek rájuk, mert ők is voltak már fiatalok, most pedig öregedett fejjel próbálták az orvosi alapokat fecskendezni a könnyelmű hallgatók fejébe.
Az egyetem után Tamás és Zsófia két évig a városi fogorvosi rendelőben dolgoztak, majd átmentek egy magánklinikára, amit Tamás apjának egyik barátja vezetett. Két évvel később új rendelőt nyitott, és Tamást tette meg vezetőjévé.
Jól kerestek. A szülők segítettek a lakás árának nagy részét kifizetni. Ahogy tervezték, Zsófia először egy lányt szült, három évvel később, a gyedből vissza sem térve, egy fiút.
A szülők gyakran vitték hétvégére magukhoz a gyerekeket, hogy Tamás és Zsófia kipihenhessék magukat. Boldog, egészséges, szerető család. Mit kívánhatnának még?
Amikor a fiú megnőtt, Zsófia úgy döntött, visszamegy dolgozni. ElegMindketten tudták, hogy a válasz nem most fog elhangzani, de reménykedtek, hogy egyszer még megtalálják azt a helyet, ahol szeretetük újra virágozni tud.
