Hideg és szeles volt az utca. Zsófi sietett hazafelé az iskolából, nehogy megfagyjon. Pára tódult a szájából, mely ezüstös fagyként ült meg a sálján, szempilláin és a sapkából kicsúszott hajszálain. Már alig várta, hogy hazaérjen, forró tea citrommal, a kanapén lábát összehúzva, egy takaró alatt…
Ahogy a meleg, otthonos kép felvillant a fejében, lépései még gyorsabbakká váltak. Ott is volt a kapualj. Zsófi rántott az ajtón, és majdnem összeütközött az alacsony, kövér szomszédasszonnyal, Erzsivel. Nem kedvelte, gonosznak tartotta. Erzsi mindig furcsán nézte Zsófit, összehúzva apró, fekete szemeit.
— Csöndesen, te nyüzsgő! Majd levertél a lábamról — morgott Erzsi, és mereven nézte Zsófit.
— Bocsánat — mondta szégyenkezve Zsófi.
Az asszony elfoglalta az ajtó teljes nyílát, és nem mozdult.
— Egyszerűen nem értem, kire hasonlíthatsz. Az apád barna szemű, anyád kék, te meg… És a hajad is más. Mindketten magasak, te meg alig vagy nálam nagyobb.
— Na és? — kérdezte Zsófi. — A gyerekek kötelesek pont ugyanúgy kinézni, mint a szüleik?
Nem akart gorombának tűnni, de nem tudta, hogy szabaduljon meg a kövér szomszédtól. Hátranézett, hátha jön valaki, de senki sem jött a segítségére. Valami zavarta Erzsi tekintetében. Minél előbb el akart tőle futni, el a megítélő, éles tekintetétől.
— Nem kötelező — sóhajtott Erzsi. — De én itt lakom már azóta, hogy ez a ház épült, még anyáddal együtt költöztünk be. Láttam, ahogy felnőtt. Aztán férjhez ment, két évvel később meg hazahozott téged a kórházból.
Zsófi türelmetlenül hallgatta, egyik lábáról a másikra állva, nem értve, mire akar kilyukadni a szomszédasszony.
— Hazahozott a kórházból, de terhesen soha nem láttam. Gondolkodj csak el, miért nem hasonlítasz rájuk. — Végre félreállt, beengedve Zsófit a kapualjba.
Zsófi felment pár lépcsőfokot, és megriadva hátranézett, amikor becsapódott a bejárati ajtó. Hirtelen rádöbbent valamire. Megállt a lépcsőfordulóban. Arca lángolt, de a kezei jéghidegek lettek. *Dehogy, csak gonoszkodik, ő maga is egyedül él, nincs se férje, se gyereke, csak pletykál. Az, hogy nem látta, nem jelent semmit.* De a szavak mégis mélyen belémártak.
Lassan felért a harmadik emeletre a régi panelban, bement a lakásba, levetkőzött, fogta a családi albumbot, összekuporodott a kanapén, és nézegette a képeket. Ott volt ő kisbabaként, egy csipkés takaróban, az első lépéseit teszi, a ritkás, világos haján az első masniszál… Ott első osztályosként egy hatalmas virágcsokor mögött, alig látszik… És mellette ott álltak anya és apa, mosolyogva, szeretettel néztek rá.
Ekkor meghallotta a kulcs forgását a zárban, gyorsan letörölte a könnyeit.
— Zsófi, miért ülsz sötétben? — Apa belépett a szobába, és felkattintotta a villanyt.
A csillár éles fényt vetett, Zsófi összehunyorított.
— Mi történt? Sírtál? — Apa leült mellé a szőnyegre. — A fotóalbumot nézted? Add ide. — Kivette a kezéből, lapozgatni kezdte.
— Apu, én nem a ti gyereketek vagyok? — kérdezte halkan Zsófi.
— Zsófi, miért gondolod ezt? — Apa ránézett, és a szemeiben Zsófi félelmet, zavart látott, ami még ijesztőbbé tette a helyzetet. Letépte magáról a takarót, felugrott.
— Apu, mondd meg! Jogom van tudni! — kiáltotta remegő hangon, nem vesve le a szemét apjától.
Arra számított, hogy eloszlatja a kétségeit, megtagadja… De apa elfordította a fejét, lehorgasztotta.
— Mindent értek. — Zsófi kirohant az előszobába, felkapta a sapkáját, belerúgott a csizmába, letépte a bundát a fogasról.
— Zsófi, várj! Hová mész? Mindent elmagyarázok…
De Zsófi már kirohant, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy leomlott egy darab vakolat a plafonról.
Kifutott az utcára, menet közben felkapva a bundát, könnyeket nyelve.
*Mert nem mert a szemembe nézni. Tehát igaz. Nem én vagyok a lányuk. Idegen… Akkor kié?*
A hidegtől rándult meg. A fagy égette a könnyektől nedves arcát. A sál a fogasAz ajtóban álló Zsófi hirtelen belenézett a sötét, tükörszerűen csillogó ablakba, és megértette, hogy akárhogy is történt, az igazi családja mindig velük volt – akik szerették, akikért érdemes volt hazafutni a fagyban.
