**Naplóbejegyzés egy nehéz nap után**
Boglárka vidáman ballagott haza az iskolából. Ma összegyűjtötték az osztályban a pénzt az osztályfőnöküknek szánt virágokra és ajándékra. Péter pedig azt mondta, hogy a nők imádják a rózsákat. Miközben ezt mondta, úgy nézett rá, mintha csak neki szólnának a szavai.
Boglárka szíve hevesen dobogott. Arra gondolt, hogy ez egy célzás a március 8-i ajándékra. Biztos irigykedni fognak rá a lányok.
Péter már az első napon megfogta, amikor belépett az osztályba. Tavaly költöztek ide, mert apját áthelyezték a katonai bázisra. Péter magabiztos és független volt. Mintha egyáltalán nem érdekelte volna, mit gondolnak róla mások. Ez vonzotta Boglárkát, aki mindig aggódott a véleményük miatt, félve attól, hogy kínosan viselkedik vagy nevetségesnek tűnik.
Az osztálytársai rögtön elismerték az új fiút, sőt, még a tanárok is figyelembe vették a véleményét.
Február vége volt, de már érezni lehetett a tavaszt: reggelente énekeltek a madarak, egyre gyakrabban sütött a nap, a tetőkről csöngve csöpögtek a fagyott csapok. Boglárka szíve összeszorult valami titokzatos és csodálatos előérzettől.
Ahogy kinyitotta a lakás ajtaját, rögtön hallotta a veszekedést. A szülei megint civakodtak. Elegük volt már. A hangulata egy pillanat alatt földbe állt. Régen minden olyan jó volt – elmentek együtt a tengerpartra, vidáman ünnepelték az újévet. De mi lesz, ha elválnak? Akkor többé nem lesz semmi ebből?
Egyik osztálytársnője, Fanni anyja felvágta az ereit, amikor az apja elhagyta őket. Fanni sírt az órákon. Másik barátnője, Zsófi viszont azt mondta, hogy még jó is, hogy a szülei külön élnek – mindketten ajándékozzák és zsebpénzt adnak neki. De vajon a boldogság az ajándékokban és a pénzben van?
A veszekedés hirtelen abbamaradt. Boglárka lábujjhegyen odalopakodott a félig nyitott konyhaajtóhoz és benézett. Apja az ablaknál állt, háttal neki. Anyja az asztalnál ült, arcát a tenyerébe temette. Vállai rángatóztak. Boglárka rájött, hogy anyja sír.
„Nyugi, hamarosan hazaér Boglárka az iskolából” – mondta apja, meg se fordulva. – „Mit tehetnék, hogy elhiggy nekem?” Ekkor apja hátranézett és meglátta Boglárkát az ajtóban.
„Mióta leskelődsz?” – morgott haragosan.
„Elég sokáig ahhoz, hogy mindent megérts”Elég sokáig ahhoz, hogy mindent megértsenek – ha már én is megértem, hogy mostantól nektek is új esélyt adok,” válaszolta Boglárka, és mosolyogva becsukta maga mögött a konyhaajtót.
