A Második Esély
„Zsófi, hazamész?” – kérdezte barátnője, Anikó, türelmetlenül dobolt a manikűrözött körmével az asztalon.
„Nem, még maradok. A férjem jön értem” – hazudott Zsófia nyugodtan.
„Hát, ahogy gondolod. Holnap találkozunk.” – Anikó csípőt rázva távozott az irodából.
A kollégák egyesével hagyták el az irodát. Az ajtón kívül siető léptek és a magassarkúak kopogása hallatszott. Zsófia kezébe vette a telefonját és elgondolkodott. „Biztos már megint lehúzott pár sört, a tv előtt hever a pocakjával.” Sóhajtott, és lenyomta a tárcsázó gombot. Három hosszú csengés után a tv zaja hallatszott, majd végre Tamás hangja:
„Hallgatom.”
„Tomi, esik az eső, én meg bőrcipőben vagyok. Gyere értem.”
„Zsófi, drágám, bocsánat, nem számítottam rá, hogy hívsz, már ittam egy pár sört. Rendelj taxit.”
„Mint mindig. Nem is vártam mást tőled. Egyébként, amikor megkérted a kezemet, azt ígérted, a kezeiden fogsz hordozni.”
„Zsófi, kicsim, épp a focit nézem…” – a telefonba már a szurkolók ujjongása szólt, Zsófia pedig letette.
Elmúltak azok az idők, amikor a férje az irodája előtt várt rá. Akkor még nem volt autójuk, de mindig eljött érte. Zsófia felsóhajtott, kikapcsolta a számítógépet, felvette a kabátját, és kilépett az irodából.
A csendes folyosót felkavarta a magassarkúja kopogása. Mindenki rég elment. Az épület bejáratánál, a portásnál állt Varga Gábor, az igazgatóhelyettes, telefonálva. Magas, karcsú, hosszú fekete kabátban inkább egy hollywoodi színészre hasonlított, mint egy átlagos irodai dolgozóra. A némberek azt pletykálták, hogy nősítlen.
Zsófiának mindig is éles nyelve volt, és úgy vélekedett, hogy biztosan beteg, ha ilyen jóképű még mindig szingli.
„Egy modellel jár. Elfelejtettem a nevét. Gyakran látható a magazinok címlapján” – mondta akkoriban Anikó, aki minden társasági pletykát ismert.
Tamás sem volt rosszabb fiatalon. Minden nap harmincat húzódzkodott a játszótéri korláton. Aztán… aztán belustult, a sört választotta, és megdagadt a hasa. Zsófia nap mint nap ugyanazt látta hazaérve: Tamás a kanapén fetrengett a tv előtt, mellette egy félig üres sörösüveg.
Már majdnem kiment az ajtón, amikor hátulról egy mély, bariton hang szólalt meg, amitől libabőr futott a hátán.
„Kovácsné, kicsit későn maradt ma.”
„Azt hittem, a férjem jön értem, de nem tudott” – válaszolta mosolyogva, miközben megfordult.
Varga Gábor a kabátja zsebébe csúsztatta a telefont, és odalépett hozzá.
„Elviszem önt.” – Kinyitotta az ajtót, és előre engedte.
„Nem, kérem, ne törődjön velem. Taxit hívok” – hárított Zsófia, miközben kilépett az utcára.
A lépcső előtt megállt, lenézett az aszfaltra, ahol a tavaszi esőtól pocsolyák gyűltek össze, majd a bőrcipőjére. Hát igen, tavasz – alig olvadt el a hó, máris jött az eső.
„Tekintse úgy, mintha már itt lenne a taxi.” – Varga Gábor karVarga Gábor meleg mosollyal nyitotta ki a luxusautó ajtaját, és Zsófia egy pillanatnyi habozás után belépett, érezve, hogy az élete talán most kezd el igazán változni.
