Szergej lassan megállította kocsiját a kopott ötemeletes épület előtt, úgy parkolt, hogy a rendszám ne legyen feltűnő. Szemét összehúzva nézte a kopott, üvegtelen erkélyeket, a vak ablakokat. A modern nyílászárók úgy tűntek, mint új foltok egy rongyos ruhán. Az egész ház olyan volt, mint egy hajléktalan – mindent felkapott a szemétből, amit csak talált.
Az életunt ötemeletes, gyér fák és hasonlóan kopott házak között, minden politikai rendszerváltást túlélve, lassan véget élt, akárcsak a benne élő lakók.
Szergejnek ez a hely szívszorító unalmat és kínzó fogfájást okozott. Egy ilyen házban töltötte gyermekkorát. És mindent megtett, hogy minél előbb elszakadjon tőle. Jól tanult, jó egyetemre ment, majd gazdasági szakra jelentkezett. Üzletelni nem lehetett volna gazdasági ismeretek nélkül.
Amikor mindent elért, amit csak akart, a szüleit egy jobb környékre költöztette. Vett nekik egy kicsi, de modern házat, kerttel, ahol az anyja zsenge zöldségeket termesztett – hát persze, hogy kellett neki a kert! Nem tudott tétlenül ülni.
A nők nemcsak a pénze miatt szerették Szergejt. Szép férfi volt, nem fukar, és tudott udvarolni. Már majdnem feleségül vett két szépséges nőt is, akik plasztikai sebészek segítségével alakították magukat. Aztán elképzelte, hogyan mutatná be anyjának a műanyag csodát, és ahogy a szerény asszony megbicsaklik a fényűző lány mellett – és meggondolta magát.
Gitta természetes szépségével és kedves mosolyával nyerte meg. Persze, hogy beleszeretett. Egy hónap múlva már a családjának is bemutatta. Az anyja a lányra nézett, apró mosollyal biccentett a fiának.
Ki állhatott volna ellen a természetes bájnak és nyugodt természetnek? Gitta a kevesebből is megelégedett, szerény és visszafogott volt. Apja meghalt, anyja pedig rákban, gyorsan elhunyt. Szergej minden gondoskodással és gyöngédséggel körülvette. Még egy évvel az esküvő után is úgy reszketett előtte, mint egy szerelmes kamasz.
Aztán egy nap, az üzlettársa és barátja azt állította, látta Gittát abban a lepukkant negyedben, pont eme ötemeletes előtt. Mi kereshetett ott? Semmi dolga nem lehetett ott.
„Te meg mit kerestél ott?” – kérdezte vissza Szergej.
„Keresztülmentem a dugón, eltévedtem, ide tévedtem.”
„Megcsal? Gitta? Lehetetlen!” – gondolta, de hideg futott végig a gerincén, öklébe szorult a tenyere.
A barátja megértette a reakciót, és hirtelen visszakozott: „Bár lehet, hogy tévedtem. Ő szép, de nem különleges. Bocs.”
Otthon Gitta mosolygott, természetesen viselkedett, ölelkezett. Ha viszonyt folytatott volna, akkor elkerülné az intimitást, gondolta. De Gitta semmi ilyenre nem adott jelet. Ellenkezőleg, még közelebb bújt. Olyan engedelmes, olyan bízó…
Valami nem stimmelt. Vagy nagyszerű színésznő, vagy a barátja tévedett. Vagy talán ő maga akarja megrontani a házasságukat? De miért? Vagy nem hűtlenség, hanem valami más?
A titok gyötörte Szergejt, úgyhogy úgy döntött, követni fogja. Ebédidőben – ugyanakkor látta a barátja – a ház elé ment, és várt. Az időtöltés végett zenét kapcsolt.
Amikor már türelmet vesztett, és indulni készült, hirtelen feltűnt Gitta. Sietve egy ajtóhoz ment, kulccsal kinyitotta a matrica borította bejárati ajtót, hátranézett, majd belepett.
„Van kulcsa. Érdekes.” Szergej szíve dübörgött, mint a vadászkutyaé, amikor a nyomon van. Rohant volna utána, de eszébe jutott – neki nincs kulcsa. Ha megpróbál hívni valakit a kaputelefonon, addigra Gitta eltűnik a lépcsőházban.
Visszaült, türelmetlenül figyelve az ablakokat, ujjait a kormányon verve egy Illés-együttes dalára. Negyven perc múlva egy sárga taxiall meg az előtt, és Gitta beszállt.
Szergej nem követte, inkább visszament a munkahelyére. De semmi sem ment, csak Gitta és a kopott ház járt az eszében. Aznap korábban hazament.
Otthon jó adag konyakot öntött magának. Általában nem ivott ilyen korán, de most nem bírta. „Gitta, Gitta… Miért? Mi hiányzott neked? Azt hittem, megbízható vagy, de te is csak egy vagy a sok közül…” Dühösen járkált fel-alá a nagy házban, akár egy ketrecbe zárt medve.
Az ajtó csapódott, a kulcsok csörögtek a fiókban. Szergej újra töltött, és egy hajtásra kiitta. Tudta, hogy Gitta mindjárt bejön, várt rá. Mégis, amikor megszólalt, összerezzent.
„Miért ülsz sötétben?” – hallotta a hátGitta összeszorított kézzel mondta el az igazat, és Szergej rájött, hogy néha a múlt kísértetei sokkal közelebb járnak, mint gondolnánk.
