**Várj rám**
A durva, hideg falnak dőltem hátam, behunytam a szemem. Mintha örökre ott ragadnék. De pár perc múlva összeszedtem magam, és elindultam az orvosi szobába.
Néhány óra múltán kiléptem a kórházi kapun. Két erős kávé után kissé magamhoz tértem. A kapu előtt egy kis fasor kezdődött, ami az útra vezetett. A napfény a lombon át szűrődött, remegő mintákat rajzolva az aszfaltra. Nem emlékeztem, hogy valaha is arra jártam volna – mindig autóval mentem a kórházba. De most hirtelen vágyam támadt arra a rezgő fényfoltokkal, mintázott úton sétálni, hunyorogva a napfényben. Úgyse vár otthon senki.
Viktor lassan haladt, örült a napnak, a már elmúlt nyári szélnek. A nyár túl van a felén, és előtte süt a szabadság. Ma győzött, kivívott egy életet a sors kezéből.
Az egyik padon egy fiatal lány ült világos ruhában, könyvbe merülve. Vöröses hajtincsei eltakarták az arcát. Hirtelen elnyomhatatlan vágy fogott el, hogy lássa a szemét. Odalépett a padhoz, és megállt.
A lány lapozott, tovább olvasott, észre sem vette.
– Érdekes könyv? – kérdezte Viktor.
A lány még olvasott egy kicsit, aztán becsukta a könyvet, ujját betéve a lapok közé, hogy lássa a címet.
– Kedves emberem – olvasta Viktor fejjel lefelé.
A lány felemelte a fejét. Apró szeplők törtek az arcán, de ez nem rontott rajta, sőt, vidámságot és bájt adott neki. Fekete, kifejező szeme, duzzadt ajkak. Friss és aranyos. „Arany”, gondolta, ahogy a haja lángolt a napfényben.
– Orvosi könyv? Vagy csak szereted a szerzőt? – kérdezte Viktor.
– Beadtam a jelentkezést az orvosi egyetemre.
– Akkor majdnem kollégák vagyunk – mosolyodott el Viktor, és leült mellé.
– Ön orvos? – a lány fekete szeme felcsillant.
– SebáViktor bólintott, és amikor a lány elmosolyodott, úgy érezte, mintha egy kis fény gyúlt volna fel benne, de aztán elszállt, mint a nyári zápor után a párás levegő.







