Lotti hazajött a munkából, átöltözött és megivott egy csésze teát. Még korai volt vacsorát főzni, ráért. Béla két óra múlva jött volna haza. Könyvet vett a kezébe, lefeküdt a kanapéra és boldogan nyújtózkodott ki. Egész nap magassarkúban volt, lábai fájtak.
Lotti általános iskolai tanárként dolgozott. Csinos, rendezett hajvágású nő volt, szigorú öltönyöket és visszafogott ruhákat viselt – ez volt az iskolai öltözködési szabály. Nap mint nap találkoznia kellett a diákok szüleivel, és hát… mindenféle emberrel jött össze, gazdagokkal és kevésbé szerencsésekkel is. Próbálta nem feltűnni a szegényebb szülők között, de a vagyonosabbaktól sem akart eltűnni. Az évek alatt megtanult tisztán és nyugodtan beszélni, emelkedett hang nélkül. A gyerekek és a szülők tisztelték.
Néhány oldal után Lotti szemére nehezedett az álom. Becsukta a szemét és álomba merült. Egy hangra ébredt – a könyv leesett a padlóra. Felsétált, megdörzsölte a szemét. Lehajolt, hogy felvegye a könyvet, amikor megszólalt az ajtócsengő. Bélának volt kulcsa, ráadásul még korán volt neki. A csengő újra megszólalt – gyorsan, bizonytalanul.
Lotti az előszobában megnézte magát a tükörben, rendbe tette a széthullott haját és kinyitotta az ajtót.
A küszöbön Karcsi állt, Béla barátja és kollégája.
– Szia, Lotti.
– Szia, Karcsi. Béla még nem jött haza a munkából – mondta Lotti.
– Tudom. Én… hát… hozzád jöttem – Karcsi idegesen tipegett egyik lábáról a másikra.
– Gyere be – Lotti félreállt, beengedte.
Karcsi levette a kabátját, akasztóra akasztotta, a sálját pedig a kabát ujjába duA sál azonban kicsúszott a kabát ujjából, és amikor Karcsi sietve távozott, a földön húzódva követte őt, mintha mégiscsak szeretett volna valamit mondani, de végül csak csendben maradt, ahogy az ajtó becsukódott mögötte.
