**Anya, ne menj el**
Miután vacsorázott, Anya leült a hét éves Zoltán mellé és átölelte a vállát. A fiú megmerevedett. Utoljára akkor történt hasonló, amikor Anya elmondta, hogy elutazik néhány napra üzleti útra, és addig Zoltán Marika nénihez, a barátnőjéhez fog költözni. A baj csak az volt, hogy Marika néni lánya, Ildikó, borzasztóan ellenszenves és pökhendi lány volt. Állandóan besúgott rá, és „porontynak” csúfolta.
– Megint üzleti útra mész? Nem akarok Marika néninél lenni. Ott Ildikó van, – mondta Zoltán, és szemébe nézett anyjának.
Anya mosolygott, és megsimogatta a fiú borzas haját. Zoltán bátrabb lett.
– Anyu, kérlek, vigyél magaddal, – könyörgött neki.
– Nem lehet. Egész nap dolgom lesz. Mit csinálnál ott egyedül? – Felállt a kanapéról, idegesen fel-alá sétálva a szobában.
– Te magad mondtad, hogy már nagy vagyok. Nem akarok Marika néninél lenni Ildikóval. Lehetek egyedül?
– Elég a nyavajgásból! – rászólt élesen. – Túl kicsi vagy, hogy egyedül élj. Mi van, ha valami történik? Ha nem akarsz Marika nénivel lenni, elviszlek nagymamádhoz.
– Nyíregyházára? – örült Zoltán, és szeme örömtől csillogott.
– Nem, a másik nagymamádhoz viszlek, az apád anyukájához.
Zoltán számára teljesen újdonság volt, hogy van még egy nagymamája. Soha nem látta őt.
– Nem akarom, – mondta óvatosan.
– Nem kérdeztem meg. Pakolj össze a tankönyveidet és mindent, amit magaddal akarsz vinni. Addig én összeszedem a ruháidat.
Zoltán szíve idegesen kalapált. Múltkor, amikor anyja Marika néninél hagyta, nem vitt magával semmit. Ezért biztosan hosszú időre megy el.
– Nem akarok sehova elmenni cuccokkal. Nem mehetek veled? – nyafogott Zoltán.
– Elég! A férfiak nem sírnak.
– Én gyerek vagyok, nem férfi, – zokogott a fiú.
Reggel lassan öltözött, remélve, hogy anyja meggondolja magát, vagy türelme elfogy, és otthon hagyja. De csak azt kapta, hogy siessen, mert már várja őket a taxi, és miatta nem érnek rá reggelizni.
Átutaztak a városon a taxival, majd sokáig mentek fel a liftben. Zoltán nézte a számokat a kijelzőn. A lift a tizenegyediken állt meg, és anyja egy vasajtó elé lökdöste.
A csengőre nyitott egy asszony, aki egyáltalán nem hasonlított nagymamára. Hosszú vörös köntösben volt, aranyozott madarakkal, és magasra volt frizurázva a haja. Undorodva nézett Zoltánra, mintha egy patkányt látna. Anyja mindig sikított, ha egérrel találkozott. Ő nem sikított, de a tekintetéből semmi jóság nem sugárzott.
Általában a felnőttek azt mondják: „Ki ez a jóképű fiú?” De ez az asszony csak nézett egymásra Zoltánnal és anyjával.
– Jó napot, Margit néni. Köszönöm, hogy vállalta Zoltánt. Itt a ruhája. Leírtam a napi rendjét, mit szeret enni, az iskola címét…
– Mikor jössz vissza a… – a „nagymama” fintorogva köhögött, – üzleti utadból? – mély, rekedt hangja volt, mint egy férfié.
„Talán csak álcázott férfi?” – gondolta Zoltán.
– Egy hét múlva, vagy hamarabb, – válaszolta anyja.
Zoltán szíve összeszorult. Felnézett anyjára, tekintetében sértettség, csalódás és könnyek.
– Ne menj el. Anyu, kérlek, vigyél magaddal, – próbálta utoljára, anyja kabátjába kapaszkodva.
A „nagymama” kezei keményen markolták meg a vállát. Zoltán meglepődött, ezért elengedte anyját. Anya gyorsan becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán ordítozni kezdett, anyjára kiabált, rángatta a kilincset.
– Ne ordíts! Megsüketítettél, – mondta a „nagymama”, és elengedte a vállát. – Elég a hisztiből. Vetkőzz. Remélem, anyád nem felejtette el becsomagolni a papucsod? Nem akarok rád pénzt költeni. Kicsi a nyugdíjam. – Kisétált az előszobából, Zoltánt egyedül hagyva.
Forró volt, de makacsságból nem vetkőzött. Leguggolt, és hátát az ajtóhoz támasztotta. De hamar elzsibbadt a lába. Felállt, és kigombolta a kabátját. A fogas elérhetetlen volt, ezért a cipősszekrényre tette. Kinyitotta a táskáját, és meglátta a papucsát. Ez hazajuttatta gondolatait, és Zoltán elbőgte magát.
Mikor bement a konyhába, Margit néni asztalnál ült, cigarettázott. Zoltán bámult rá, mert még soha nem látott dohányzó nagymamát.
– Margit Viktóriának hívnak. Ki tudod mondani? – lengetett egy kezet. – Hívj csak Margónak.
Elnyomta a cigarettát, mintha egy csótányt taposna, majd köhögni kezdett. Mélyen, recsegve tört fel a torka.
Meddig élt Margónál? Örökkévalóságnak tűnt. Alig beszélgettek. Néhányszor bevitte az iskolába, aztán egyedül járt. Margó csak cigarettázott, és egész nap a tévét bámulta.
Egyik nap, amikor hazajött az iskolából, meglátta a cuccait bepakolva a táskájába.
– Anyu jött? – örült.
– Nem.
Másnap reggel Margó egy kétszintes házba vitte, ami úgy nézett ki, mint egy nagy óvoda. Nem volt ideje elolvasni a feliratot a bejárat felett. Az előszobában izzadt, míg Margó a direktorral beszélt.
Aztán kijött, és elsétált, ránézni sem akart. A direktor fogta a kezét, és hosszú folyosón vezette végig. Minden ajtó mögül gyerekhangok szűrődtek ki. Felmentek az emeletre, egy nagy szobába, ahol tíz ágy álZoltán a hideg kőre ült, és csak akkor érezte végre a könnyek melegét, amikor a fiatal pályaedző, aki maga is egykor árvaházban nevelkedett, megszólította és azt mondta: „Gyere, tanulj meg focizni, itt mindenki kap egy második esélyt.”







