Boglárka feküdt, szemét behunyva. A szemben lévő ágyon Ilona ült, keresztbe tett lábakkal, hangosan olvasott a tankönyvből. Boglárka telefonja hirtelen felcsendült egy népszerű dallammal. Ilona becsukta a könyvet és feddőn nézett a barátnőjére.
A lány kelletlenül felvette. Pillanatok múlva már ült az ágyon. Aztán letette a telefont, felugrott és ide-oda rohangált a szűk szobában, cuccokat dugdosva a sportszatyorba a szekrényből.
“Hova készülsz? Mi történt?” – aggódott Ilona.
“A szomszéd hívott, anyukámat kórházba vitték, szívroham.” – Boglárka bezárta a táskát, és indult az ajtó felé, ahol a lányok kabátja lógott, csizmák és cipők pedig álldogáltak.
“Holnap vizsga van. A kórházban majd vigyáznak rá. Majd lerendezed és utazol.” – mondta Ilona, felállva az ágyról, miközben figyelte, amint Boglárka húzza fel a csizmát.
“Figyelj, Ilonka, tisztázd mindent a karon, majd én megoldom, ha visszajövök. A vizsgát a szünetben leteszem. Ennyi, negyven perc múlva indul a buszom.” – Boglárka már a kabátját is felvette.
“Majd hívj, hogy anyukád hogy van!” – kérte Ilona, de Boglárka már kirohant a szobából. A vékony ajtó mögül távolodó sarkak kopogása hallatszott.
Ilona vállat vont és visszatért a szobába. Észrevette Boglárka ágyán a telefon töltőjét, megragadta és mezítláb nekifutott, hogy utolérje a barátnőjét.
“Boglárka! Boglárka, állj meg!” – kiabálta lefelé menet a lépcsőn.
A bejárati ajtó lent becsapódott. Ilona átugrott három lépcsőfokot, odafutott az ajtóhoz, kinyomta és majdnem kirepült vele az utcára.
“Boglárka!”
A lány visszanézett, meglátta Ilona kezében a kábelt, és visszafordult érte.
“Köszönöm.” – És már megint futott tovább.
“Sarlós, mi ez a hadakozás itt? Az egyik majdnem betörte az ajtót, a másik mezítláb kirohan az utcára. Túl sok a füst itt, vagy mi?” – felállt az asztal mögül az őrszobás néni.
“Bocsánat, Erzsébet néni, mi nem dohányzunk.” – mondta Ilona, tipegve egyik lábáról a másikra. Mezítláb érezte a homokszemeket és a kis kavicsokat, amik a csizmák alól kerültek be. A kollégium bejárata előtt jég borította a járda, vastagon szórva homokkal.
“Boglárkát anyukája vitték kórházba. Hideg van, mehetek?” – kérdezte Ilona, és válasz nélkül elfutott felfelé a lépcsőn.
“Ó, Istenem!” – Erzsébet néni nehézkesen leereszkedett a székre és keresztet vetett. – “Óvjon és megőrizzen!”
Ilona visszatért a szobába, lerázta a homokot a lábáról, összeszedte Boglárka szétdobált cuccait, papucsot húzott és ment a vízforralóval a konyhába. Holnap vizsga volt, felmelegítette magát egy forró teával, majd újra a könyvhöz nyúlt.
Már besötétedett, amikor óvatosan kopogtattak az ajtón.
“Ki az?” – kiáltott Ilona, de válasz nem érkezett.
A lány sóhajtott, felkelt az ágyról és kinyitotta az ajtót.
“Szia!” – előtte állt László, kezében egy szerény csokor virággal.
“Gyere be.” – Ilona megvárta, amíg László belép a szobába, és csak akkor mondta, hogy Boglárka hazautazott.
“De holnap vizsgája van.” – csodálkozott a fiú.
“Elmegyek a karon, elmondom, hogy anyukája beteg, a vizsgát a szünetben pótolja.” – Ilona nem vette le a szemét a virágcsokorról.
“Neked hoztam.” – László átnyújtotta neki a virágot.
“Köszönöm. Akarsz egy teát?” – A lány a virágokkal odalépett az ablakhoz, és felvette a pulton álló üveget.
“Én megyek vízért, te meg vedd le a kabátod.” – mosolygott és kiment a szobából.
László csak a cipőjét vette le, két lépést tett, és Boglárka ágyánál találta magát. Leült és végighúzta a kezét az olcsó takarón, mintha a lányt simogatná.
Visszajött Ilona, letette az asztalra a virágos üveget, egy lépést hátramozdult és csodálta a csokrot.
“Szép. Milyen virágok ezek?”
“Lédum.” – válaszolta László. – “Mennem kell.” – Felállt az ágyról.
“Elterveztetek valamit Boglárkával?” – sietve kérdezte Ilona. Nem szerette volna, ha a fiú elmegy.
“Igen. Sikerült jegyet szerezni a koncertre.”
“Tényleg? Akar vigyél magaddal. Minek vesztegesse a jegyeket.”
László habozott.
“Neked holnap vizsga van.”
“Na és?” – intett Ilona. – “Egész nap tanultam, itt az ideje egy kis pihenőnek.”
László gondolkodott. Boglárka elutazott, a jegyek meg kiárusulnak. Ő és Boglárka csak most kezdtek randizni, semmi komoly. A koncertre elmenni a szobatársával nem árulás, igaz?
“Gyerünk.” – mondta.
“Hurrá!” – Ilona örömében felugrott és tapsolt. – “Várj meg odakint, felöltözöm.”
“Ja, persze.” – László gyorsan felkapta a cipőjét és kilépett az ajtón.
Öt perc múlva Ilona kijött a szobából. László észrevette, hogy még megfestegette a szempilláit és ajkát, szépenLászló hirtelen megértette, hogy a múlt soha nem múlik el, csak várja a megfelelő pillanatot, hogy visszaköszönjön, és ez a pillanat most itt volt, virágokkal a kezében és egy titokkal a szívében.
