Bodnár Gergely érezte, ahogy Boglárka megérintette a kezét.
– Mi van? – nyitotta ki a szemét. – Kezdődik?
Boglárka rejtélyesen mosolygott, és a mellette lévő ágyra nézett.
Gergely odafordította a fejét, és egy kis csomagot látott. Megérintette, de a takaró csak üresen rogyott a keze alá…
– Gergő! – hangzott valahonnan távolról Boglárka ideges hangja.
Kinyitotta a szemét, és meglátta a feszült arcát, mintha valamire figyelt volna. Megrázta a fejét, próbálva lerázni az álom maradványait.
– Mi? Már most? Még két hét van…
– Nem tudom, fáj a hasam – mondta Boglárka.
– Rendben – Gergely felkelt az ágyból. – Hívjuk a mentőt. – Odanézett a mellette lévő ágyra. Semmi csomag. Megkönnyebbülten sóhajtott, próbálva elhessegetni az álmot.
– Várjunk még. Nem biztos, hogy ez már a vajúdás. Csak összerándul… Azt mondták, tíz percenként kell a mentőt hívni. – Boglárka reménykedve nézett a férjére.
– Addigra megszülsz itthon! Hol a telefonom? – Gergely a székre vetett farmer után nyúlt, de a telefon kiesett a zsebéből. A puha szőnyeg elnyelte a hangot.
Teljesen felocsúdva felkapta a telefont, és felhúzta a farmert. Boglárka mögötte összegörnyedt, és fogta a hasát.
– Fáj? – Gergely odarohant, és kezdte dörzsölni a derekát, ahogy a szülészeten tanították.
– Lélegezz mélyen – mondta, és maga is hangosan szívta be a levegőt, majd kiengedte.
Boglárka utánzott.
– Elmúlt – mondta, és fájdalmasan mosolygott.
– Hívom a mentőket – Gergely felugrott. – Nem. Öltözz fel, én viszlek a kórházba. Így gyorsabb lesz.
A táskát rég összepakolták, a sarokban állt.
– A papírok az éjjeliszekrényben – mondta Boglárka, miközben felhúzta a bő, terhesruháját.
Gergely kivette az iratokat, meglátta az éjjeliszekrény alján a telefon töltőt, és bedobta a táskA kórház udvarán, ahogy Boglárka és Gergely összenéztek a kis Mátyás ölében, tudták, hogy minden nehézség megérte ezt a boldog pillanatot.
