Négy éve, a barátnőmmel, Eszterrel, a szegedi egyetemen tanultunk. Egyik este, körülbelül fél tizenegykor, elindultunk meglátogatni egy barátnőnket, hogy együtt vacsorázzunk. Annak a háza csak egy utcával arrébb volt, ezért gyalog mentünk. Minden rendben volt, nyugodtan beszélgettünk, miközben haladtunk. Ahhoz, hogy odaérjünk, balra kellett kanyarodnunk a sarkon.
Már majdnem értünk, amikor Eszter halkan megkérdezte, mi az ott a távolban. Oldalvást pillantottam, és vagy két utcányira egy alakot láttam, amely felénk tartott. Magas, izmos volt, és oldalazva, görnyedten mozgott. Bár az utca sötét volt, látszott, hogy gyorsan közeledik, mintha utol akarna érni bennünket.
Furcsállottuk, de azt gondoltuk, valaki a környékről, talán egy hajléktalan. Továbbmentünk, és bekanyarodtunk a sarkon. Már csak pár ház választott el a barátnőnktől, amikor Eszter szorongatotta a kezemet. Suttogva kérdezte, észrevettem-e már, mi követ minket. Hirtelen megfordultam, és ott állt az a figura, pont a saroknál, ahonnan mi is fordultunk.
Lehetetlen volt, hogy ilyen gyorsan utolért minket. Alig néhány másodperccel ezelőtt még messzebb láttuk. A félelem elhatott minket, főként amikor újra elindult, gyorsan, ügyetlenül, de mind közelebb.
Futásnak eredtünk, és a barátnőnk házához érve kétségbeesetten bekopogtattunk. Azonnal kinyitott. Szó nélkül beviharzottunk. Észrevette, halványak és lihegünk. A kiskutyája, Muki, idegesen ugatni kezdett az utca felé, mintha valami vagy valaki ott lenne.
Mivel annyira idegesek voltunk, a barátnőnk azt hitte, kiraboltak minket. Miután egy kicsit megnyugodtunk, elmeséltük, mi történt. Ő és a szülei kimentek megnézni, de senkit nem találtak. Az utca teljesen üres volt.
Aznap este úgy döntöttünk, nem megyünk vissza a lakásba. Ott maradtunk aludni, míg a szívünkben tovább ütött a rettegés. Még ma sem tudjuk, mi vagy ki közeledett felénk, de egyetértünk abban: bármi is volt, nem tűnt emberinek.
