Bogi és Géza két éve jártak együtt. Bogi anyja már kezdett aggódni, hogy a lánya csak pazarolja az idejét vele, és soha nem kerül sor az esküvőre. Maga Géza is azt mondta, minek rohanjanak, meglesz idő, jól érzik magukat együtt…
Nyár elmúlt, a fákról lehullott a lomb, aranyszőnyegként borítva a járdát, és elkezdtek az őszi esők. Egy hideg, szürke októberi napon Géza hirtelen ügyetlenül megkérte Bogi kezét, és egy egyszerű kis gyűrűt adott át neki.
Bogi a nyakába borult, és a fülébe súgta: „Igen,” majd felhúzta a gyűrűt, és boldogan kiáltott: „Igen!”, felemelve a kezét és ugrálva az örömtől.
Másnap bementek a házasságkötő terembe, és izgatottan beadta a jelentkezésüket. Az esküvőt december közepére tűzték ki.
Bogi nyáron szerette volna, hogy mindenki lássa, milyen gyönyörű fehér ruhában. De nem vitázott Gézával. Mi van, ha elhalasztják a következő nyárra, aztán mégis meggondolja magát? Pedig szereti, és nem bírná ki nélküle.
Az esküvő napján hóvihar tombolt. A szél szétszórta gondosan megformázott haját. A fehér ruha levegős szoknyája harangként fodrozódott, mintha a következő széllökés felkapta volna a gyönyörű menyasszonyt, és elvitte volna messzire. Géza a küszöbön felkapta boldog feleségét, és a karján vitte autóhoz. És semmi, sem a hóvihar, sem a szétszórt haj nem tudta elvenni a szerelmesek örömét.
Először Bogi a szerelem és boldogság tengerében úszott. Azt hitte, így lesz mindig. Persze voltak néha kis veszekedések a fiatalok között, de éjjel gyorsan kibékültek, és még erősebben szerették egymást.
Egy évvel később a boldog fiatal családban megszületett Dániel.
A fiú nyugodt és okos volt, örömöt szerezve anyjának és apjának. Géza, mint a legtöbb férfi, keveset segített Boginak a gyermekkel, félt a kezébe venni, és ha mégis megpróbálta, Dániel elkezdett sírni, Bogi pedig gyorsan átvette.
„Te jobban tudod, majd ha nagyobb lesz, akkor focizok vele. Inkább dolgozok, hogy meglegyen nektek minden,” mondta Géza, de a fizetése alig volt elég hárman.
Dániel felnőtt, oviba járt, Bogi visszament dolgozni. De a pénz nem lett több, és a hitel önrészére sem sikerült félretenni. Elkezdtek a vádaskodások, veszekedtek a felesleges kiadások miatt. A békülés már nem ment olyan könnyen, mint régen.
„Elég! Fárasztó, hogy mindig csak dolgozol, de neked mégse elég a pénz. Vagy eszed te is?” morgott egyszer Géza.
„Te eszed,” vágott vissza Bogi. „Nézd csak meg, mekkora hasad lett.”
„Nem tetszik a hasam? Te sem vagy már olyan, mint régen. Egy gyönyörű pillangóra vettem feleségül, te meg hernyóvá változtál.”
Szóból szóba, kegyetlenül összevesztek. Bogi, könnyeit törülgetve, elment Dánielért az oviba. Hazafelé, a fiú csobogását hallgatva, hirtelen rádöbbent, hogy nem tud nélküle élni. Hazamegy, megöleli, megcsókolja, és bocsánatot kér. Géza, mint régen, viszonozza a csókot, és minden újra jó lesz. „A szerelmesek veszekedése, szeretet erősítése,” emlékeztette magát. A hangulata felvidult, és siettette a lassan botladozó Dánielt.
De a lakást csend és sötétség fogadta. A férfi kabátja hiányzott a fogasról, a cipője sem volt ott. „Megnyugszik, visszajön,” gondolta Bogi, és nekiállt sült krumplit és szalonnát sütni, ahogy Géza szerette.
De Géza nem jött haza, a telefonjára sem vett fel. Reggel Bogi, kimerülten és rossz gondolatoktól gyötörve, elvitte Dánielt az oviba, majd munkába ment. Alig várta a szünetet, betegnek mondta magát, de nem haza ment, hanem Géza munkahelyére.
Bogi odalépett az irodájához, és magában ismételve a megszövegelteket, kinyitotta az ajtót. Géza hátat fordított neki, és egy nőt csókolt. A sötét zakó hátán fehéredtek a nő ujjai, élénk körömmel, mint a széttárt juharlevelesek.
A nő hirtelen kinyitotta a szemét, meglátta Bogit, de nem távolodott el GézáBogi összeszorította a szívét, majd lassan becsukta az ajtót, és rájött, hogy végre ideje továbblépnie és magára fordítania a figyelmet.
